A rémes "szerinted jó anya leszek?" jellegű kérdés, amit egy elsőgyerekes apa és egy anyai nagyszülő sem úszhat meg...

Nos, először is, miért is van kényszere arra egy leendő anyának, hogy még mielőtt bekövetkezne a nagy esemény, ti. hogy anyává válik, már izgatja fantáziáját a kérdés, hogy vajon mégis milyen jól fogja csinálni azt, egy tizes skálán belőve? A nő azért parázik emiatt, mert azt hiszi, hogy a kétcsíkos terhességi teszt vizuális látványával együtt automatikusan bekapcsol nála, az ún. "anyai ösztön", és ha ez nem történik meg (ami az esetek 99,9%-át jellemzi), akkor jön az aggodalom amiatt, hogy "rossz anya" válik belőle. Minden további, a gyermekkel kontaktot teremtő esemény után (pl. ultrahang, magzatmozgás, szívhang-hallgatás) abban reménykedik, hogy "talán majd most", aztán persze mégsem, (mert ez még mind kevés, csak még ilyenkor nem tudjuk) és az aggodalom egyre csak erősödik.  A kórházi pszichológusnő szerint, akinek a múlt héten az előadásán részt vettünk, az anyai ösztön a szülést követő második, vagy legkésőbb harmadik napon kapcsol be, amikor az anya szoptatás közben először létesít szemkontaktust a gyermekével. (Az már más kérdés,  hogy mi történik abban az esetben, amikor az anyukának még nincsen teje, erről nem tudok nyilatkozni, fogalmam sincs róla, mi van ilyenkor.)

Tovább fokozza a terhességi "jó anya leszek-e" aggodalmat, hogy marhára nem tudjuk kitalálni a méhünkben fejlődő gyermek gondolatait. Amikor kint lesz, akkor is kell majd legalább egy hónap arra, hogy kitapasztaljuk, melyik hanghordozású sírás mit is jelent, de amíg bent van, fogalmunk sincs róla, hogy mit akar a bébi, pedig mi nagyon szeretnénk már most kielégíteni a kis vágyait. Amikor még nem érezzük a mozgását, akkor gyakorlatilag alig veszünk róla tudomást, viszont később, amikor már ficereg (vagy esetünkben: kirúgja a ház oldalát a leglehetetlenebb időpontokban) akkor aztán végképp tanácstalanok leszünk, hogy mégis miért teszi: most vajon jól érzi magát, vagy jelezni akarja, hogy valami baja van? (Esetleg utánaolvashatunk az interneten, és akkor majd olvasunk akkora baromságokat is, amelyektől lilára zabálja idegeinket az aggodalom...)

És egyáltalán, mi tartozik bele abba a kérdéskörbe, hogy "jó anya"? Ki lehet az a "jó anya"???

Az lenne a jó anya, aki a gyermekének minden gondolatát kitalálja, és a vágyait maradéktalanul kielégíti, vagy az, aki a gyermeke érdekeit szem előtt tartva egészen kis korától fogva arra szoktatja a kölköt, hogy "az élet harc", és nem kaphat meg mindent azonnal? Az lenne a jó anya, aki folyamatos megerősítésekkel a felnőttkorig biztatja gyermekét, hogy annak végül olyan érzése legyen,  hogy nem léteznek akadályok, és emellé hatalmas mellényt is kap a gyerek, vagy pedig az lenne a jó anya, aki tud nemet is mondani a gyerekének, aki  felnőttkorára hozzászokik az elutasításhoz, és így a kudarcok már nem vágják padlóhoz, viszont nem lesznek nagyra törő álmai, nem lesznek szárnyai? Az lenne a jó anya, aki neveli a gyerekét, vagy az lenne a jó anya, aki csak úgy hagyja, hogy növekedjen a gyerek, mint gaz a kertben? És különben is, az a jó anya, aki felveszi a gyereket, vagy az a jó anya, aki hagyja sírni??? Mindezt nem azért írtam le, hogy a kérdéseimre választ is kapjak, hiszen MINDEN TANÁCSADÓ MÁST JAVASOL, LEGYEN AZ KÖNYV, AZ ANYÁM, AZ INTERNETES SZAKÉRTŐ, VAGY A 8 GYEREKES BARÁTNŐM, mert mindenki mást tart jónak, helyesnek, a különbség csak annyi, hogy a szülő fejében él egy elérendő cél a gyerekkel kapcsolatban, és ahhoz már különféle eszközöket választhatunk, hogyan érjük el. Cél lehet, hogy a gyerek kitűnő tanuló legyen, vagy élsportoló, cél lehet, hogy legyen belőle majd szupermodell vagy multimilliomos, meg cél lehet az is, hogy felkészítjük arra, hogy egyszer majd önálló életet kell élnie, anya és apa segítsége nélkül.

És egyáltalán, kinek a joga megítélni, hogy jó anya vagyok-e, avagy sem???

Mit mondhatunk hát erre a kérdésre? A kételyek jogosak, ezt el lehet ismerni. Az én esetemben pl. nem is lepődök meg rajta, ha a családom vagy a barátaim teszik fel magukban ezt a kérdést, hogy vajon én jó anya leszek-e, mert ők pontosan tudják, hogy nem igazán erre készültem egész életemben, és talán az én esetemben a terhességnek nem 9 hónapig kellene tartania, hanem legalább 3 évig...

Először is: azt, hogy jó anya vagyok-e, vagy sem, csak egyetlen embernek lehet joga eldönteni, a saját fiamnak. Ő megmondhatja majd, de ő is csak utólag nyilatkozzon majd erről, mondjuk úgy nagyjából 50-60 évesen, amikorra már minden letisztul, és kiderül, hogy az útravaló, amit tőlem kapott, kábé meddig tartott ki.

Másodszor: A világ legjobb anyukája nem én leszek, nyilván, mert egyrészt most még lövésem sincsen róla, hogy az mit is jelenthet, másrészt mert szerintem nincs is olyan, hiszen mindenkinek mást jelent ez a fogalom, és éppen ezért nincsen "jó anyák világversenye", amin első helyezést lehetne elérni.

Harmadszor: Az én elsőgyermekes kispapám is megkapta a fenti kérdést, és ő erre azt tudta leszögezni, hogy "Nézd, a világ legrosszabb anyja nem te leszel, mert ahhoz már túl sokat tudsz." Na nem az anyaságról, mert azzal kapcsolatban én még nem lehetek bölcs, de önmagamról valóban többet tudok már ehhez, hiszen évek óta megfigyelem, és elemzem magam, és ahol kell, ott időközönként egy-egy csorbát kiköszörülök (mint ahogy teszem pl. most is ezekben a percekben, amikor ezeket a sorokat írom, és rendezem a fejemben a kupit, és leszögezem, hogyan gondolkozzak helyesen én). A Mintapasinak igaza van. A világ legrosszabb anyukája ezek után már tényleg nem én leszek.

Én csak olyan anya leszek, amilyen tudok lenni, ha folytatom azt, amit elkezdtem, ha haladok tovább az úton, amin eddig is, ha nem adom fel önmagam, ha hagyok teret magamnak és a gyerekemnek is, ha tudomásul veszem, hogy sok dolog megváltozik, és lesz mindig egy-kettő ami mégsem, ha tiszteletben tartom, hogy ember vagyok, és az emberi természethez hozzátartozik, hogy hibázzon néha, és ha elfogadom, hogy én vagyok a felnőtt és ő a gyerek, és a felnőtt dolga, hogy a saját hibáit helyrehozza.

A többi úgyis kialakul magától.

"A gyermek születésének pillanatában egy anya is megszületik." (B.S. Rajneesh)

Igazán eredményes napom volt ma is! :)

Egy: akik kapnak levelet arról, hogy "kirúgtam" őket a blogból, ne ijedjenek meg, egyszerűen csak már nem meghívós-titkos a blog, és nincs szükség a közös szerkesztőfelületre, ezért töröltem a dolgot.

Kettő: akiknek lógok levéllel, tényleg hamarosan fogok válaszolni, kis kitartás, kis türelem, nem felejtettem el senkit.

Három: Blogroll-t újítok! :)

(kettőt mondok, három lesz belőle, sebaj...)

"Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja melyik kikötőbe tart!"

(Lucius Annaeus Seneca)

Életszáma alapján:

"pap, szerzetes, spiritiszta, taoista, Feng Shui tanácsadó..."

Forrás: www.sikeres-fengshui.hu

Tegnap nagyon eredményes napunk volt, és a pozitív történések sorozata még ma is töretlenül folytatódik, és én a világ legszerencsésebb nőjének érzem magam.

Először is, mert a világ legklasszabb pasiját szerethetem, és ha mindez még nem lenne elég, ráadásul még gyereket is várok tőle. Mintha csak egy mesében élnék, minden az enyém lett, amiről korábban álmodozni mertem csak. Nagyon hálás vagyok az égieknek azért, hogy megtalálhattam, és köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy minden este úgy altat el, hogy megcsókol, és elmondja, hogy mennyire szeret, hogy éjszaka, ha csak megmoccanok már megébred, és megkérdezi, hogy jól vagyok-e, hogy folyton azt lesi, hol tehet a kedvemre, hogy szakadó hóesésben is hoz nekem haza vörös rózsát "csak úgy", hogy minden nap kijelenti, hogy neki a legszexisebb nő én vagyok, hogy mindent megbeszélünk, és folyton van témánk, amit boncolgassunk, hogy egészséges kisfiút várunk, hogy létrehozhattuk a magunk kis paradicsomát egy picike kis panelban is. Maximálisan boldog vagyok.

Másrészt azért, mert minden egyes nappal közelebb kerülök azokhoz a belső igazságokhoz, amelyektől eddig nagyon féltem, amelyeket hiúságból sötét vastag lepellel próbáltam eltakargatni, hogy még én se lássam, de legfőképpen mások észre ne vegyék őket. És akkor jön a Mintapasi, és rávesz, hogy rángassam le a lepleket. Azt most ne elemezzük, hogy ő ezt miért teszi, majd ő elszámol magában ezekkel a dolgokkal, az az ő meccse lesz. :) Ami engem illet: boldog vagyok, hogy nem kell már szégyenkeznem magam előtt sem.

Nem tudom leírni, hogy mit éltem át tegnap. Röviden csak annyi mondanék, hogy egy új világ kezdődött el számomra, pózoktól és színészkedéstől mentesen. Az esemény pedig, ami megnyitott, nem egy nagy szám, mégis hatalmas jelentősége lett: tegnap együtt mentünk el a kismama-klubba, ahol egy pszichológus tartott volna előadást az anyaságról, és a férfi-nő megváltozott szerepeiről a szülés után, ehelyett viszont csak kérdéseket lehetett neki feltenni, és persze kivesézett engem is alaposan 20-30 ember előtt. Belül védekeztem, hogy "persze, én nem vagyok egy átlagos eset, hiszen én nem akartam a gyereket, én véletlenül estem teherbe, a terveimet úgy ahogy voltak, mind felrúgta, stb., stb., stb." Csak a szokásos lemez. És persze közben pontosan tudom, hogy ezeknek a dolgoknak VALAMIÉRT ÍGY KELLETT LENNIÜK. Nem láthatunk bele, hogy miért, de nyilván oka volt. Pontosan tudom, hogy kár a múltat siratni, legfőképpen akkor, ha olyan értelmetlen volt, mint amilyennek most innen látszik. És végre elkezdtem érezni, hogy anya vagyok. És végre őszintén jelenthettem ki magam előtt a félelmeimet, hogy mik  is azok valójában, hogy nem a szülési fájdalmaktól félek, hanem olyan hülyeségektől, mint pl. hogy fogok kinézni szülés közben, mert nyilván nem én leszek az a nő, aki úgy szül meg egy négykilós kölköt, hogy még csak a sminkje sem kenődik el, és emiatt a baromság miatt meg akartam fosztani Rihárdót jogtalanul attól, hogy jelen legyen, amikor a fia megszületik. De nem gond, az önzőségem már olvadni kezdett, ez csak az út, és amiket elérek, csak részeredmények, mégis nekem van jelentőségük.

És aztán este sokáig beszélgettünk arról, hogy a mai nők pudingok, mert inkább beadatják az EDÁ-t, vagy befizetnek egy császárra (tavaly a szülések 60%-a volt császár, és tedd hozzá az EDÁ-kat!!!!), hogy vannak, akik nyíltan vállalják, hogy koplaltak a terhesség alatt, hogy csinosak maradjanak, hogy egyre kevesebb nő válik igazán anyává, mert óriási a különbség aközött, hogy valakinek van egy gyereke és aközött, hogy valaki anya, hogy fontosabb a karrier, a pénzkeresés stb. mint a gyerekvállalás, és kifogást mindig lehet találni, amivel a nők a végtelenségig kihúzhatják a gyerekvállalást, és arról is elbeszélgettünk, hogy vajon nekünk valaha lett volna-e gyerekünk, ha ez véletlenül nem jön össze magától, vagy pedig nem lett volna-e... És akkor rájöttem, hogy hiába volt minden, eddig nem láttam, hogy én is azok közé a nők közé tartozom, akik pudingok, akiknek minden más fontosabb, csak a gyerek ne jöjjön még vagy száz évig, aki képes lenne fizetni a könnyebb terhességért, és a könnyebb szülésért, és csak az irigység beszél belőlem, amikor azokat szapulom, akik ezt megtehetik. Na de miért is irigylésre méltó ez?

És aztán volt egy álmatlan éjszakám, és úgy döntöttem, hogy én csak azok közé a nők közé tartozTAM, de a jövőben nem kívánom a táborukat gyarapítani. Őszintén és szívből vállalom a fájdalmakat, a kellemetlenségeket, a nehézségeket, az anyasággal járó minden macerát, mert már most biztos vagyok benne, hogy milliószor több lesz benne az öröm és a szépség, mint az, amit "ki kell bírni, el kell viselni". És most már jöhet bármi. És aztán az álmatlan éjszakámat azzal töltöttem, hogy számba vettem, mi mindennel kell még leszámolnom önmagamban, és a munkát elkezdtem, sőt relaxációban gyakoroltam a szülést, és elhatároztam, hogy ezt minden nap meg fogom tenni.

Szóval a világ legszerencsésebb nője én vagyok. És most megnyugodott minden, a pörgés-forgás körülöttem megállt, kiszálltam a körhintából. Mert én vagyok a világ legszerencsésebb nője.

Ma végérvényesen kiderült, hogy Tatabányán nincs EDA...

Nem szeretem az "ez meg az, meg amaz történt velem" jellegű bejegyzéseket, de a hosszabb eltűnések után az ilyesmit mindig illik megejteni, pláne, ha barátok, családtagok is olvasnak, és esetleg aggódnak miattam...

Nos először is, Rihárdó nagyjából az egész januárt itthon töltötte szabin, mely idő alatt megfordult a fejemben a gondolat, hogy esetleg mégsem kellett volna elhamarkodni a notebookom eladását, amikor összeköltöztünk. Akkoriban úgy ítéltem meg, hogy kettőnknek elég egy gép, és különben is, ne üljünk már egész nap két külön gép előtt, hiszen én már tudom, hogy az egyenes út az elhidegüléshez. Amikor pedig együtt vagyunk, mert van végre szabadidőnk, amit egymással tölthetünk, akkor jórészt zárjuk ki a külvilágot. Így aztán nem tudtam annyit posztolgatni az elmúlt időszakban. De baj, az nincsen, aggódni nem kell semmi miatt sem.

Sok érdekesség az utóbbi időben nem történt. Eltöltöttünk négy napot Mc-n anyáméknál, és rájöttem, hogy otthon nem dugul az orrom, és mivel eme jelenség feltűnése nagyjából egy időpontra esik a panelba költözésünkkel, azt kell, hogy mondjam, hogy nem terhességi tünetről van szó, hanem egészen egyszerűen az én orrnyálkahártyám nincsen hozzászokva a panellakási levegőhöz. Így aztán nem csoda, hogy hiába próbálkoztam mindenféle gyógymódokkal, semmi sem hatott. Még az a szerencse, hogy lehetőségünk adódik arra, hogy még az idén egy saját lakást vegyünk, szerintem az nem panel lesz...

A gyerekkel kapcsolatban elmesélem, hogy feljegyeztem magamnak, hogy soha többé ne hallgassak semmi és senki másra, csak a saját belső hangomra. Ugyanis voltam olyan botor, hogy a doki szidására dec. végén elkezdtem szedni magzatvédőt, pedig az elveimmel ütközik, és most voltunk ultrahangon, amikor is kiderült, hogy én is "túl sokat híztam" az elmúlt egy hónapban, továbbá ha a kölök ilyen ütemben fejlődik tovább, akkor 4 kg feletti születési súlyra számíthatok. Most ugyanis 24. hetes, de 26. hetesnek megfelelő fejlettségi szinten van. Hurrá. Tudtam, hogy mivel vega vagyok, és tényleg eléggé változatosan kajálok, mindenféle vitaminból és ásványi anyagból bőven jut a babának is, és emellé már semmiféle magzatvédő kutyagumira nincs szükség. Csak dagasztja a tésztát. Anyám meg minden nap jön nekem azzal, hogy próbálkoznom kellene a hússal. Még a gondolatától is irtózok. Szóval maradok a jól bevált módszereimnél.

ui: El Padrino a BKV-s bejegyzésem kapcsán szóban sérelmezte, hogy szerinte "hálátlan vagyok" a fővárossal kapcsolatban. Ha annak is tűntem volna, akkor bocsánat. Valóban sokat köszönhetek Bp-nek, szép évek voltak, rengeteg fordulatos eseménnyel, regényt lehetne írni róla. Egész egyszerűen csak most furcsa nekem az a pörgés, az embertömeg és közöny, amit ott tapasztalok, ha egy-egy napra felmegyek, nyilván mert mi nők genetikailag úgy vagyunk kódolva, hogy védelmezzük a kicsinyünket, és ugye az állatok is elbújnak a szülés előtt. (Egyébként majd megnézem, hogy ha majd lehetőségetek adódik rá, és elköltöztök a Balcsihoz, milyen szájízzel jársz-kelsz majd Pesten te is, ha egy-egy napra arrafelé lesz dolgod... :))

Napok, hetek óta kísért az a hülye érzés, hogy kezdek unalmassá válni. Főleg, hogy nem járok be dolgozni, emberek közi is csak alig. Kívülről minden bizonnyal unalmasnak tűnök. És nekem innen nézve mégsem hiányzik a régi, pörgős kis életem. Az, hogy unalmas lettem, és már nem érdeklem az embereket, kivételesen nem tölt el fájdalommal, és kivételesen a cselekvés buzgósága sincsen meg bennem. Nincsenek vágyaim nem vágyom semmire, és ezért nem is érzem úgy, hogy oda kellene mennem és meg kellene szereznem. Csak ez a végtelen, határtalan nyugalom van, és a nemcselekvés szabadsága.

Ádám Olivér lesz. :)

Én úgy gondolom, hogy engem anyukámék becsülettel neveltek, és nagyon hálás vagyok nekik, amiért "volt gyerekszobám", és illedelmes kislányként nőttem fel. Megtanítottak arra, hogyan üljek az asztalnál, egyek késsel-villával, mit illik és mit nem illik mondani, hogy "csókolom"-mal köszönöm még a mai napig is, és "tetszik"-ezek, kinőhetetlen tanulmányok ezek, és arra is megtanítottak, hogy a buszon és a villamoson adjam át a helyemet a vakoknak, gyengén látóknak, a tőlem idősebbeknek, a kismamáknak, és a kisgyerekes anyukáknak. Többnyire ezért le sem szoktam ülni, mert minimum egy darab, tőlem idősebb, mindig száll fel a buszra, és remélem, hogy ez még vagy 60 évig így is lesz. Gondolom ez vonatkozna Budapestre is. A metrón eddig kétszer ültem le, az egyik esetnél konkrétan "szarba ültem", a másiknál pedig még a Határ útnál laktam, és a Népligetig nem szállt fel "nálam idősebb", majd amikor átadtam a helyemet egy néninek, az rögtön meg is kérdezte tőlem: "Te nem vagy pesti, ugye? Vidéki vagy, ugye?" Kérdeztem tőle, hogy "Honnan tetszik tudni?" Mire ő: "Pesti fiatalok nem adják át a helyüket nekem...!" Hm. Akkor ezt nagyon megjegyeztem, csak nem tudtam miért. És mára lett értelme.

Már nem dolgozom, de néha egy-egy napokra felutazok a fővárosba. Az utóbbi időben nagyon hozzászoktam a csendhez és a nyugalomhoz, így eléggé erős a kontraszt a fővárosi nyüzsivel. És van még valami: a tömegben az emberek lökdösődnek, és egymást tapossák, a tömegközlekedési eszközökön pedig szó szerint verekszenek a helyekért. Eddig ez nekem fel sem tűnt. Ott éltem benne, több, mint 7 évig. Most kissé rosszul esik. Valószínűleg azért, mert kifejlődött bennem az anyatigris: védenem kell a magzatomat, és a lökdösődéstől most már én is elvesztem a türelmemet. Most már, hogy én is azok közé tartozom, akiknek a helyet át szokás adni, megtapasztalok még valamit a tömegtől: az irtózatos nagy közönyt. Ma az jutott eszembe, hogy talán éppen a jogosultságom miatt utálnak az emberek ismeretlenül is... Durva gondolat. Mondjuk nekem eszem ágában sincsen leülni továbbra sem a metrón, örülök neki, hogy még bírok állni, (bár azt mondják, hogy kb. két hónap múlva az ácsorgás lesz a legnagyobb ellenségem, a vizesedés miatt, és hát nem szeretnék duzzadt bokákat, szóval edzem magam) de roppant érdekes, hogy közlekedni a nagy hasammal egyre macerásabb, mert ha a metrónak az ajtajában állok meg, akkor folyton forgolódnom kell a hasamat védelmezve, ha valaki fel vagy leszáll, ha pedig beljebb vonulok, akkor az emberek azt hiszik, hogy azért állok meg felettük, hogy erőszakoskodjak: addig tolom a képükbe a hasamat, amíg át nem adják a helyüket. Ezért a leggyakoribb reakció, hogy meredten bámulják a könyvüket vagy újságjukat, néha lopva a hasamra pillantgatva, közben kissé belepirulva a bűnbeesés édes ízébe, vagy pedig lehunyják a szemüket, mintha csak szunyókálnának... Főként a fiatal lányok, akiknek semmi rosszat nem tudok kívánni, mert tudom, hogy egy nap ők is megtapasztalják a terhességet, és a férfiak, akikről meg nem tudok mit mondani, mert biztosan belefáradnak a napi hajtásba a bányában. Egyszer egy kolléganőmmel futottam össze a metrón, aki faggatott a babáról, és egyebekről, és az alattunk ülő két kis kifestett kb 12 éves nyafka pesti lányka úgy tett, mintha csak süketek lennének. Ma láthattam, amint egy vak férfit kísértek fel a metróra, és egy kiscsaj, aki addig totális hűvösséggel ült mereven, leszarva, hogy idősek és terhes kismamák ácsorognak a metrón, felpattant abban a pillanatban, amint megállították éppen felette a vak férfit. Mert megvolt a kényszer: pofátlanul odakísérték hozzá a vak férfit, és erre már nem tudott máshogy reagálni.

Igazság szerint az is meglehet, hogy nem nagyon látszik így kabátban az állapotom, mert köztudott, hogy egy százas derékbőséget még simán el lehet rejteni, szóval minden bizonnyal bennem van a hiba, amiért nem eresztettem nagyobb hasat. (Sebaj, jön még kutyára úthenger.) Bár elgondolkoztat, hogy kb. egy hónappal ezelőtt, amikor még nem voltam százas derékban, egy fiatalasszony egyszer leültetett a metrón, tehát már akkor is meglátszott rajtam, hogy végre van jogosultságom helyet foglalni a metrón!!!!

Tegnap az igazságosságról beszélgettünk Rihárdóval, és nekem ma jutott eszembe az, hogy elvileg nekem lassan vissza kellene kapnom abból valamit, hogy világ életemben rendes lány voltam, és átadtam a helyem, vagy udvariasságból egész egyszerűen le sem ültem, de úgy látszik, hogy mégsem létezik igazságosság. Még szerencse, hogy nagy ívben szarok bele, hogy át fogják-e adni nekem a helyet valaha is a metrón, mert Pestre a jövőben nem nagyon fogok már menni...

Letettem arról, hogy az éjszakákat átaludjam. Eleinte még erőltettem, és tiszta ideg voltam, amiért nem sikerült, de most már nem számít, ha nem alszok, rendszerint hajnali 3 és 6 között. Csak az a fontos, hogy ezekben az órákban ne hülyeségeken agyaljak. Most már meditálok, ha éhes a kicsi, akkor kajálok. Minden más mellékes.

Úgy alakult, hogy ma voltam először kismama-jógán életemben. Valahogy minden annyira egybevágott, hogy gondoltam is magamban: "ez nem lehet véletlen!" A jógaterem itt van egy pár percnyire tőlünk, kellemes, és hangulatos, az oktatóm egy belevaló hatgyerekes anyuka (igen, mind a hatot természetes úton szülte meg...), aki nemcsak roppant felkészült, de emellé nagyon figyelmes és pontosan érti, hogy miről is van szó. (Nem úgy a védőnőm, aki fiatalabb jópár évvel nálam, és nincs gyereke...) Továbbá a másfél órás jóga egy pillanatnak tűnt csak, úgy elszállt, és nagyon hasznos volt, teljesen átmozgatott, és egyszerűen imádom! Ketten voltunk csak, egy nagyon csinos kismamával, aki egy hónappal van előttem és lánya lesz, és úgy érzem, hogy jól ki fogunk jönni. Utánunk jöttek a babajógások, ők korábban kismama-jógára jártak, csak azóta már szültek, és most babával jönnek tornázni, így levehettük a mintákat vagy 6-8 bébiről. :) (én is tervezem, hogy majd járok babás jógára is...)

Szóval maximális az örömöm, megérte várni. Csak érdekességképpen mondom, hogy kismama-jógára a terhesség 14. hete előtt nem lehet járni, de utána érdemes elkezdeni, mert a hagyományos kismama-tornával szemben annyi az előnye, hogy ugye JÓGA, tehát a befelé figyelést, a légzés elmélyítést, és a babával való közvetlen kommunikációt helyezi előtérbe, miközben a mozgás itt is megvan, és még hasznos pózokat és légzéstechnikákat is tanulhatunk, ami majd a szülésnél jól jön.

Szóval én már a terhesség elejétől tűkön ültem, hogy mikor lehet már jógázni végre, még könyvet is vettem, jó mintanő módjára, de ebben a stúdióban csak nap közben van óra, tehát meg kellett várnom azt az időt, amikor már nem dolgozom, közben persze az előző csoportból mindenki megszült, és ma végre elkezdhettem.

Elvileg megszünteti a vizesedést is, na erre kíváncsi leszek, lehet vele karcsúsodni, és a szülés utáni alakhelyreállításban is lesznek előnyei, továbbá akik kismama-jógára járnak, a gátgyakorlatok miatt és a légzéstechnikák segítségével könnyebben szülnek. Úgy legyen.  Ámen.

Hm. Most nézem csak az Iwiw-en, hogy a volt gimis osztálytársaim közül kiknek van már gyereke. A végzős névsor alapján megállapítottam, hogy én leszek a 11. a sorban, aki a csajok közül szül. A fiúkról nincs sok adatom, akit megtaláltam, annak még nincsen gyereke. Egyébként 36-an végeztünk, és ebből 31 lány és 5 fiú. Van akinek két, van akinek három gyereke van, és a volt padtársamnak ikrei születtek pár hónapja. Lassan ideje lesz a 15 éves osztálytalinak is...

" Arra a dologra van szükségem, ami akkor következik be, amikor az embernek az agya kikapcsol, a szíve meg be." (Elizabeth Wurtzel)

Méghogy a blog nem önmegvalósítás, mi?

Ha szeretsz valamit, és komolyan akarsz vele foglalkozni, az ugródeszkád lehet bármi.

Van, akinek sikerült!

A http://chiliesvanilia.blogspot.com/ gasztroblog írója, Mautner Zsófi, pályát módosított, és a diplomaták élete helyett újabban inkább csak főz. Esküszöm rá, hogy ő csinálja jól a dolgokat!

Én személy szerint a legjobbakat, és még nagyobb sikereket kívánok neki!

Bár nem vagyok nagy ezoterikus.hu rajongó, de talán ez az egy jóslat telitalálat lesz:

"3-as sorsszám

Legjelentősebb feladatod az idén, hogy elfogadd a változások megérkezését. Bedughatod a fejed a homokba, de miért tennéd? Nagyon valószínű, hogy egy erős érzelmi jellegű behatás az oka annak, hogy igyekszel mindent megtenni a stabil környezet megtartásáért, de ezzel még nem oldod meg a problémát, hisz igenis szükség van a dolgok alkalmankénti megváltoztatására. Épp ezért fontos lenne, hogy megismerd a tudatalattidat befolyásoló tényezőket, így sokkal jobb esélyed lenne arra, hogy megtaláld a lelki békédet, és erkölcsi valamint anyagi téren fellendülhessen az életed. Csak akkor leszel képes a teljes megnyugvásra, ha megteremted a szükséges alapokat életed hátralévő részéhez, melynek két fő pillére a biztonság és az anyagiak. Ehhez sok munkára, még több kitartásra van szükség, és ne gondold, hogy a sors nem kínál bizonyos dolgokat eléd tálcán...

Az év második felére lassacskán harmónia, béke, nyugalom veszi át a helyet a káosz felett, elérhető közelségbe kerül egy olyan várva-várt dolog, amely régi álmod volt. Gondtalan és vidám időszak vár rád, jó hatással leszel környezetedre is, de ne hagyd, hogy egy ellenfeled kizökkentsen ebből a kiegyensúlyozottságból. Meg kell tanulnod azt, hogy nem szabad a külvilág befolyását azonnal elfogadnod, fejet hajtanod, a sikerért és eredményességért csak te vagy felelős. Bizony, csakis Te! Ne mutogass másokra, csak az lehet igazán a tiéd, amit magad teremtesz meg.

A régi sebek is végleg begyógyulnak, elhúzódott problémák megoldódnak. Nézeteltérésre csak akkor számíthatsz, ha szánt szándékkal keresed a konfliktus lehetőségét. Az élet napos oldala jött el számodra. A szerelem terén is a végleges elkötelezettség, vagy a fellángoló érzelmek fognak dominálni, - csupán jól kell magad érezni."

Forrás: http://ezoterikus.hu/hir.php?id=7403

Én már éve blogolok. (Itt a freeblogon csak 5.) Láttam én már sok mindent a blogvilágban, ha megírnám, és kiadatnám, hát bestseller lenne belőle. A blogrollomat számtalanszor kellett már átrendeznem, na nem csak az ízlésem változása miatt, hanem mert egyre többen hagyják abba a blogolást, vagy tesznek hosszabb szüneteket. A végén persze úgyis az lesz, hogy senki nem marad.

Illetve de. Biztosan, mert példa mindenre van. Kinek van rá egy fogadása, hogy még élete alkonyán is írni fogja a blogját???

Én is tettem nagyobb szüneteket, jutottam el nagyobb fordulópontokra, ahol nem az volt a kérdés, hogy akarom-e folytatni a blogolást, hanem az, hogy mi a célom azzal, ha írom? Újra és újra meg kellett ezt a kérdést válaszolnom.

A vége pedig ez lett. Itt ülök, és most is írok, mert mindig van miről. Van elég fordulat, lehet itt akár folytatásos regényt is produkálni, csak a célt nem szabad szem elől téveszteni sosem. Akkor működik.

Én már írtam a célomról számtalanszor. Az nem változott. Nem is fog. ha csak egy ici-pici szeletét is jobbá tehetem ennek a világnak, már érdemes volt élnem.

A blogvilágtól elköszönő bloggereknek pedig köszönöm az eddigieket, és minden jót kívánok a továbbiakra tiszta szívemből. Barátok ők, akikkel közös hangot találtunk, és tudtunk együtt haladni egy szent cél felé egy darabig. Nem állítom, hogy az én életem nem vesz majd egy újabb fordulatot két vagy akár öt év múlva, hiszen az elmúlt 8 évben is történt már ez-az, de egy dolgot tudok garantálni: én mindig jó barát maradok.

Na hát szóval pár hónapja a facebook-on lógok, na nem mintha az ismerőskeresés kötne le annyira, (mert az ilyen irányú lelkesedésemet már 2006 körül kiéltem még a wiw-en,) hanem sokkal inkább a játékok és alkalmazások izgatnak, és ezen belül is a Farm Ville. Halálosan élvezem, hogy van egy egész farmom, amin rendezgethetek, kapálgathatok, ültetgethetek, arathatok, és állatokat nevelgethetek. Szerintem jó sokféle fordulatot találtak ki az alkotók, így a játék nem laposodik el, bár van olyan ismerősöm, aki már nem játszik vele, mert megunta... Igaz, aki engem ismer, az tudja, hogy milyen kitartó vagyok virtuális állatnevelés-ügyben, ugyanis tevém is volt 8 évig a teveclub-on...

Nyilván ez is függőség nálam, hogy este úgy fekszem le, hogy előtte még átfut az agyamon, hogy "úristen, nem arattam le az akármit, és reggelre lehet, hogy kisenyved..." És persze miért is ne élhetném ki itt is a fészekrakást: kb 1-2 havonta átrendezem a farmot, most a legújabb nálam az, hogy Feng shui elvek alapján kell ezt csinálni... Időnként megnövelem a farmom méretét, hogy még több helyem legyen, amit berendezhetek. Néha utánaolvasok a neten az új trükköknek, hogy mi mindent lehet megcsinálni a kisgazdámmal. Néha pénzt nyerek, különböző szintek elérésével, vagy dolgok teljesítésével. Néha veszek egy házat, és ha már nem tetszik, vagy telik nagyobbra, akkor lecserélem. Vannak szezonális dolgok is, pl karácsonyfa, vagy amcsi ünnepekhez köthetően pulyka, töklámpás, stb. Ha elég sok ismerősöm játékban van, akkor gyűjthetek új szomszédokat is, akikkel napi szinten megajándékozzuk egymást, vagy lepermetezzük egymás ültetvényét, és megetetjük egymás csirkéit. Néha a farmomra téved egy állat, amit örökbe adhatok valaki másnak, néha kisboci születik a tehénólban, és néha megbűbájozott tojást tojnak a tyúkjaim... Szóval a napom felét farmozással töltöm.

"Elvan a gyerek, ha játszik..." De vajon, ha lenne egy igazi farmom, akkor az uncsi lenne, ennyi fordulat meg szerkesztői varázslat nélkül?

Segítség a játékhoz : http://fan-facebook.com/FarmVille.html

Rihárdó szerint átmentem kismamablogba. Ez is bizonyíték arra, hogy a vonzás törvénye működik, mert amit nagyon nem akarsz, az is megkapja a maga intenzív energialöketét ahhoz, hogy közelebb jöjjön.