Hajnali öt óra, próbálok nesztelenül felkelni, (ami a növekvő súlyommal ugye egyre faramucibb, rákban már nem megy, csak cicapózban....) mégis megébred a kedves...

Rihárdó: Nagyon szépen megkérlek rá, hogy ma reggel ne mosogass el... (motyogja félálomban)

Adriette: Miért??? (titkon örül, hogy az lesz a válasz, hogy "majd én megcsinálom...")

Rihárdó: Mert tegnap reggel is azon gondolkoztam, hogy felkelek, kimegyek a konyhába, és összetöröm az összes tányért...

Újabb érdekes tanulmányokat folytatok, a lehetőségek roppant széles tárháza van előttem, és én csak pislogok, hogy mennyi minden újat lehet megtanulni "másállapotban".  Másabb a jóga, másabb a légzés, másabb a meditáció, más szól belülről, és más szól felülről, és nem, jajj, nem, dehogy is szól másabb alulról, mert a félelem hangjai elhallgattak végre. Van anyás aggodalom helyette, de az meg vicces, bugyutaság az egész, konkrétan, és egyáltalán nem alulról jön. Másabb a csakrák zenéje, tapintása és hangulata, és másabb minden rezgés a levegőben és üzenet a szélben, és a vízcseppek belsejében is más remeg. Tiszta kristályokból áll a világ, mindet el tudom különíteni egymástól, és mégis látom őket egyben, az egyetemes összefüggésben: másabb a látásom.

Az érzékszervek egy újabb csapdával kínálnak meg, és erre most nem mondanék nemet!

Imádkoztam azért az égiekhez, hogy történjen valami, amitől eldobom az önzésemet. Annyira utáltam már, hogy hazudtam magamnak nappal és hazudtam magamnak éjjel, hogy "én, én, én ilyen vagyok, ilyen leszek, stb...", semmi másról nem szólt az életem csak rólam, és ezt nagyon utáltam.... Akartam, hogy legyek végre másoké, akartam feloldódni, megszűnni, de sosem sikerült, nem engedte valami, nem engedtem magamnak én, talán.

Ma 12 hetes lett a magzatom. Ez az is jelenti, hogy teljesen egyben van most már, emberi formája lett végre, és azt is jelenti, hogy már nincsen visszaút, ahogy befelé is ment, fog jönni még kifelé is, reményeim szerint egészben és egészségesen. A kicsikém.

Ma már nem aggódom az önzésem miatt. Bármit teszek vagy gondolok, az már nem csak rólam szól, hanem róla is. Ezerszer jobban odafigyelek mindenre, magamra, az egészségemre, a gondolataimra, és az apára is, hogy jól érezze magát és ne legyen elhanyagolva. Kialakulófélben van a mi kis családunk.

Sorozatunk első részében azzal foglalkozunk,  hogy mi a francért kell egyáltalán foglalkozni a témával manapság?

Csökken a gyerekek száma. Kihalóban az emberiség? A mai modern világban, ahol a profi fogamzásgátlás és az abortuszok nagy divatjukat élik, a leszületni kényszerülő lelkeknek egyre kevesebb lehetőségük adódik a karmájuk beteljesítésére.  Régen ez nem így volt. A nő teherbe esett, és szinte azonnal vette is a lapot: anya leszek. Ma a nők rettegnek az anyaságtól. (És a férfiak is...) Felelősséget vállalni még önmagunkért is kemény dolog ebben a vad világban, hát még egy másik emberi lényért. A nők ma már totálisan másra rendezkedtek be: tanulnak, pénzt gyűjtögetnek, karriert építenek, lakást vesznek önállóan, aztán úgy 30 felé esetleg megtalálják azt, akivel leélnék az életüket, és majd 35 körül már elkezdik tervezni a gyereket. Minden tervezve van. Genetikusok százai állnak rendelkezésünkre: a gyerek nemét és egészségi állapotát tekintve is bátran tervezhetünk. (Csak el ne jussunk odáig, mint a Gattacában...) Semmi sem spontán.

Pedig a gyermek szerelemből jön létre, és akkor már nem számít más. A gyermek létrejön, mert ő is egy emberi lélek, akinek jó párszor meg kell születnie, életről-életre vándorol, és beteljesíti a sorsát, míg végül el nem éri a végső valóságot. (Ideeológiánként változó, szabadon behelyettesíthető fogalom...)

Természetes ez így? Lehetne erről vitázni, de én ebbe nem mennék bele. Kényelmes tervek szerint élni, ezt elismerem. A váratlan események: félelmetesek. És ami az emberben félelmet kelt, az arra is esélyt ad, hogy az emberi lélek kisiklik. Az emberek cselekedeteit kétféle mozgatórudó váltja ki: az egyik a szeretet, a másik a félelem. Minden, amit félelemből teszünk: rossz irányba visz. Minden, amit szeretetből teszünk: a helyes irány. Gyermeket szeretetből vállalunk. Így mindegy, hogy tervezve volt-e, vagy sem.  Csak jó irányba viheti el sorsunkat.

Alig várom már, hogy  elolvashassam a megrökönyödött válaszokat a volt fősulis csopim fórumján... Nem a TKBF-es fórumról beszélek, mert arról az admin véletlenül letörölt, hanem még az ÁVF-esről. Ugyanis nagyjából csak csajokból áll a csoport, egy fickót kivéve, és már majdnem minenkinek van gyereke, (a fickónak kettő is), és annyira akarták, hogy valljak színt, hogy megtettem.

Igen, elhallgattam, hogy terhes vagyok, mert én nem akartam az lenni, és csak az fogja ezt megérteni, aki volt hasonló helyzetben, mint én. Igen, elhallgattam, hogy terhes vagyok, mert szégyelltem a gyengeségem, hogy nekem minden elméleti tudásom ellenére is hónapokba tellett a gyakorlatban is megvalósítanom azt, amiről mindig azt hittem, hogy majd csak egy csettintésre működik: az elfogadást. Igen, elhallgattam, hogy terhes vagyok, mert bele voltam betegedve hosszú ideig, hogy le kell mondanom az álmaimról, a terveimről, a céljaimról, valaki olyannak a javára, akit senki sem hívott, csak lett, és azért hallgattam el mások előtt a gondolataimat, mert akkor még érdekelt, hogy megvetnek-e érte vagy sem.

A csoport tele van mintaanyákkal. Ők mind nagyon akarták, tervezték, várták, próbálkoztak, néha nem sikerült elsőre, mind szorítottak egymásért, támogatták egymást, adták egymásnak a tuti tanácsokat stb. Én meg csak bekaptam a legyet, mert a hit a legerősebb, és én hittem benne, hogy a kisbabák a szerelemből lesznek, és tudtam, hogy nem úszom meg, és rettegtem, és akkor bekövetkezett, és akkor dühös lettem és kétségbeesett, mert egy rohadt nagy igazságtalanságnak tartottam, hogy ez velem megtörtént (szegény gyerek meg gondolom nem értette elsőre, hogy mi van: egy szerelem létrehozta, de végülis mégsem akarják)...

Ha nincs mit tenni, akkor meghajolunk. Ha más lehetőségünk nincs, akkor elfogadunk.

Vajon van-e szabad akarat, vagy determinált a sorsunk? Ez mindig nagy kérdés nálam. Ha van olyan, hogy Sors, ami tök egyértelmű mederbe van terelve, akkor nekem most ez jutott, hogy ezt kell megélnem, ezen kell átmennem, ez fog nekem valami pluszt nyújtani, ezért követni kell. Ha van szabad akarat és van vele együtt teremtő erő is, akkor én hívtam, én hoztam létre, (és ezzel együtt : én döntöttem úgy, hogy a testemet egy másik emberi lénynek a rendelkezésére bocsátom, akinek kell ez ahhoz, hogy a karmáját be tudja teljesíteni...) én akartam, én teremtettem, és ez esetben ha én akartam, akkor mégiscsak végig kell csinálnom, hiszen egy tiszta és igaz pillanatban akartam, és amit a kétségbeeséskor éreztem, az a félelem volt, ami a vonzás törvénye szerint: negatív irány, nem megbízható út, kerüld el, stb.

Magyarán: evvan, oszt csókolom. Lehetne filózni a felelőtlenségről, de ahhoz el kellene mesélnem magyarázatként, hogy is estem teherbe, ami meg tök ciki lenne,  mert ilyesmi csak a mesékben létezik... Lehetne filózni az abortuszról, hogy még arra is van jó myagarázat, hogy néha helyes, bár én ezzel nem értek egyet, mert végérvényben mégiscsak gyilkosság... Lehetne filózni a felkészültségről, az egyéb élettani hatásokról, a nem-akart gyermek hosszútávú neveléséről, stb. Talán fogok is. Egyelőre az van, hogy anya leszek, elfogadtam, jöjjön, aminek jönnie kel,a többi meg majd menet közben kialakul.

És hogy ezt hogy fogják lereagálni azok, akiknek már van, meg tervezték, meg ilyenek, igazándiból szarok bele, nem is érdekel. Mindenkinek megvan a maga baja, ha nem az, hogy véletlenül esett teherbe, akkor valami más, mondjuk az, hogy a haja egyenes, és reggelente lelapul, ami meg nekem nem lenne probléma, szóval különbözőek vagyunk, különböző harcokkal. Mindenkinek megvan a maga harca.  Nekem ez.

Sorozatom első részében megosztanám veletek, hogy milyen választ illik elejteni a kismama által feltett "Szerinted sokat híztam?" roppant kínos kérdésére.

1. Soha, semmilyen körülmények között ne válaszolj határozott igennel, még akkor se, ha az az őszinte válasz, mert az felér egy öngyilkossági kísérlettel. A hormonoktól  túlvezérelt sértődékeny női berendezés akár hangos zokogásban is kitörhet, és akkor fuccs a harmóniának, sőt!

2. Soha, semmilyen körülmények között ne válaszolj határozott nemmel, mert a hazugságaidat könnyedén lebuktatják a különböző női ruhadarabok. Ha valami szűk és szorít, hiába állítod, hogy "ugyanolyan jól áll, mint azelőtt", ha egyszer kényelmetlen a kismamának, akkor az egyértelmű jele a hízásnak, továbbá annak, hogy hazudsz. Sose feledd: a nők minden körülmények között kombinálnak! Tehát ha rajtakapnak, hogy füllentesz a súlygyarapodásukkal kapcsolatban, akkor kikombinálják, hogy biztosan azért tetted, mert tényleg sokat híztak, csak nem akarod bevallani. További kombinálásra ad okot, ha az esti szexet fáradtságra hivatkozva passzolod... (Majd fogok írni arról is, hogy mi a helyes válasz akkor, ha anyu már nem eléggé kívánatos a nagy pocakjával...)

3.  Fontos, hogy adjuk meg az esélyt egy "részben igen" válaszra, mert hiszen teljesen természetes, hogy a kismama hízni fog, végig a terhesség alatt, így ezt a tényt eltitkolni felesleges erőfeszítés lenne. Ha hasonlítási alapot adunk a várandós asszony fantáziájának, ezzel kielégíthetjük az amúgy is folyton működő, hasonlító-kombináló berendezésüket. A helyes válasz általában tehát így hangzik: "Mennyi hízást is ír a mindenttudó könyved erről az időszakról? Hm... Lássuk csak... 2 kilót? Szerintem te csak egyet szedhettél fel maximum!" Vagy: "Hát annyit tuti nem, mint az a kismama a szomszédból, akivel egyidős vagy...!" "Szerintem még annyit sem híztál, mint a hugom annak idején, mikor kb. itt járt, mint te, pedig emlékszel milyen kis csinos volt végig a terhesség alatt!" stb.

Tudom, hogy fárasztó amúgy is, (enélkül is!) mindig számon tartani, hogy mit szabad mondani egy nőnek és mit nem az idomairól, és emellé még az is bejön a képbe, hogy a nő egyszercsak teherbe esik, és még több nyűgje támad az alakjával kapcsolatban, mint azelőtt.  De hidd el, megéri. Neked is. (Csak arra még nem jöttem rá, hogy miért, de mindegy is....)

Ismét nyilvános a blog. Ami két dolgot jelent: 1. nem lesznek fotók sem rólam, sem a családomról, sem a barátaimról, stb. 2. továbbra sem megyek át kismama-blogba, csak úgy érzem, talán segíthetek valakiknek megoldani önmagukon belül ezt-azt, azzal, hogy leírom, én hogyan csináltam. 

Most csak röviden írok, aztán kitudja mikor megint. Mostanában a  blogírás valóban nem foglalkoztat, egyéb dolgok írása izgat inkább....

Amúgy a terhesség teljesen zazává tesz, éppcsak nem sózom a kávét és cukrozom a krumplipürét, de harcedzett barátnőim megnyugtattak, hogy lesz ez még így se. :)  Tök hülye vagyok, és hülyeségeket is csinálok, de ez van.

Anyám örül, (miután az első sokkot túlélte, mert kénytelen volt) minden nap kapok tőle kontroll-telefont, és marha részletesen el kell neki mesélni a rosszulléteimet, nagy élvezettel hallgatja, mert az a mániája, hogy a sok rosszullét lány babát sejtet, és akkor beteljesedik végre a nagy álma: a lány unoka.  A Mintapasi szülei meg csak szimplán meg vannak veszve az unoka-témáért, mert nekik még nincsen, engem meg himestojásként kezelnek. Szóval az a szitu, hogy ki van nyalva a sejhajom nagyon.

Mi meg csak próbáljuk megszokni a gondolatot, hogy nem sokáig leszünk már ketten. Amúgy rém nehéz. Mármint elfogadni. Pláne nekem. Részemről ráért volna még a dolog úgy párszáz évig, de ha már így alakult, akkor üsse kavics. (Azzal szoktam viccelődni, hogy a beceneve tuti az lesz, hogy "Baleset", tök mindegy, hogy fiú lesz-e vagy lány....) Egy rakás dologról lemondtam a kedvéért, most már elvárom tőle, hogy minimum egészséges legyen, vagy valami ilyesmi, arról meg ne is szóljak, hogy a ruhatáramnak kábé a 80%-ától kénytelen leszek megválni, mert egyrészt kidagadtam belőlük, másrészt ilyen kis szűk meg dögös cuccokat azért csak nem hordanak az anyukák, na... Az alakom elváltozása felett most nem siránkoznék, van benne jó is, meg rossz is, de talán a rossz több egy kicsit. Ha lesz időm egy napot végigzokogni a tükör előtt, akkor megteszem, csak azért, hogy ne maradjon ki semmi az életemből... Az orrdugulás-orrvérzés körüli hisztériát pedig szintén nem fogom itt elmesélni, elég rajta átmenne, bár sokaknak örömére szolgál, hogy a számat mostanában csak levegővételre használom...

Ebben az évben még tuti dolgozom. Kicsit fáradékonyabb vagyok, és hát tökre kiszámíthatatlan, hogy mikor vagyok rosszul, mikor nem, de nagyjából ennyi. Ettől még tudok létezni. :) Egy rakás mindent nem tudok megenni, más dolgokat meg (amiktől eddig óvtam magam) persze simán... A húsra nem bírok ránézni. Egyszer próbálkoztam vele, mert nyomták itt nekem a sódert, hogy "kell a babának" és órákkal később egyben kijött az egész: a gyomrom még csak meg sem emésztette.... :))) Azt olvastam, hogy hülyeség, hogy emiatt veszélyeztetett terhesnek kell kikiáltani egy nőt (egyes orvosok szerint ugyanis igen....), csak kisebb lesz a gyerek, mint átlagban, ami meg ugye nem túl nagy baj. Részemről majd nőhet szépen, ha már kint lesz, ott bent nem kell akkorára nőnie, mert ki is kell valahogy préselni.... :)))

A Mintapasi már nagyon elszokott a hústól. Mondtam neki, hogy ha megkívánja, akkor egye, engem nem zavar, csak csinálja meg magának. Szépen lassan ráérez, hogy nem kell neki a hús. Én csak hagyom, nem erőltetek neki semmit. De mindenképpen könnyebbség, hogy nem kell főznöm neki ilyesmiket, mert megcsinálja magának, csak az a játékszabály köti, hogy szellőztessen ki, mire hazaérek, (mielőtt még az előszobában behánynék... A hagymának a szagától kikészülök, most mindent hagyma nélkül főzök.)

Az a gyönyörű nagy konyha amúgy nagyon hiányzik, itt olyan kicsi a pult, hogy egy vágódeszka még talán kifér rá, de ha már mellé egy tálat is raknék, akkor kész, vége, nem férek el, és már támadnak a hisztimanók. Meg egy kicsit szűk is az egész, és zavar, hogy van a hátamban egy szekrény, stb. (Majd lefotózok mindent lassan, ha már szépen berendezkedtünk, végre...) Nagy hassal biztos még jobban zavarni fog, de már mindegy. Amúgy alakulunk, még kell majd venni egy cipős-szekrényt, meg anyámék elhozzák a tévéállványt, mert az mégiscsak kell ide, meg majd a kétajtós komódot, ami a kisszobámban volt, mert kell a babacuccoknak. Ezeket amikor hazaküldtem, nem sejtettem, hogy itt ilyen sok helyünk van még, ahová lehet pakolni, meg ennyi tévénk és hifink, amit el kellene pakolni....

Szóval ezek mennek mostanában. Megyek aludni, mert minden nap ötkor kelek, és holnap ráadásul vérvételre is mennem kell....

Ha ezt szó nélkül hagynám....! De nem tudom.

"Félig idomított háziférfi, fürdőköpenyes-szemüveges egzisztencia, kozmikus hétköznapiság, és különben is: főzök, néha mosok, néha takarítok, régen gitároztam és verseket is írtam..."

Hogy nektek férfiaknak milyen kurva nehéz!!!! Nagyon sajnállak!

Továbbra is én főzök, még akkor is, ha ez jelenleg nélkülöz minden változatosságot bizonyos egészségügyi okokból, amióta összecuccoltunk a tojásfőzésen kívül egyéb produkciót nem láttam tőled a konyhában. A takarítást már meg sem említem, szerintem már fogalmad sincs róla, hol kell bekapcsolni a porszívódat. A mosással kapcsolatban pedig csak annyit, hogy inkább jobb, ha én csinálom. 

Az életben nem idomítottam még senkit, nyilván téged sem, továbbra is kitartok amellett, hogy mindenki önmaga korlátozója, és gyávaság másra hárítani a felelősséget. Hogy régebben mi mindent csináltál, ami hiányzik, az a te dolgod, keríts rá időt. Ha nagyon hiányzik, akkor meg tudod oldani. És közben merengj el egy percig az én helyzetemen, hogy miért nem tudok egy rakás dolgot  csinálni most, amit régebben nagyon szerettem. És nem azért mert kifogásokat keresek, vagy mert ne lennék annyira ügyes, hogy időt szakítsak magamra is... 

Ja igen, és ráadásul a gyerekedet is én cipelem, én szenvedek miatta, és én foglalkozok vele egyes-egyedül, mert felőled aztán... ffffff....!

És a szemüveget imádom, a köntös pedig a te választásod, bocs. Ennyit a hétköznapiságról.

(Nekem is vannak ám hülye vicceim...)

Roppant érdekes megtapasztalásokon megyek keresztül mostanában. Itt van például az anyám, akivel odáig jutottam, hogy most nem beszélünk. Vagy itt van például a ruhásszekrényem, amit most kiürítettem, mivel én eddig csakis és kizárólag nagyon dögös, nagyon szűk és nagyon rövid ruhákat hordtam, és ezt a rakás igen szexy ruhadarabot most mind kénytelen leszek eladni, mert miért is foglalnák a helyet a szekrényben? Itt van például az is, hogy még mindig egy kicsit olyan érzésem van itt Tatabányán, mintha csak vendégeskednék, és majd ez hamarosan véget ér és hazamegyek Pestre... És itt van például az is, hogy már ötödik napja alig marad meg bennem kaja, komolyan mint a régi szép időkben, amikor hetekig csak azzal szórakoztattam magam, hogy csak ettem és hánytam, igaz most egyáltalán nem áll szándékomban... Folyton mindenféle szagokat és rossz érzeteket tapintok, és akkor már semmi sem segít, se mély levegő, sem vizes törcsi a tarkómon, semmi... Ma már odáig jutottam az elkeseredésben, hogy elkezdtem imádkozni Istenhez, majd meghallgattam egy teljes Say Baba albumot, elénekeltem pár Om Mani Padme Hum-ot, és dobtam a Ji Kingből... Már látom, hogy amikor ennyiféle csatornán keresztül próbálok segítséghez folyamodni, akkor nagy gáz van...

Rihárdó leltározik, ma egész éjjel egyedül leszek, talán jobb is így. Szegény tökre várta, hogy végre összeköltözzünk, és erre megkapta a legszarabb formámat. Minden nap megígérem magamnak, hogy erős leszek, de nem tudom, mi van velem. Újra és újra futom a köröket, már ezredszerre, lepörgetem magamban az eseményeket, az elejétől a végéig, és mindig ugyanaz a vége, mindig ugyanoda jutok. És akkor mindig az következik, hogy "igen, ez logikus, ennek így kell lennie, akkor vállaljuk fel!" De ahhoz előbb el kell varrnom a szálakat. Iszonyú nehéz elengedni egyszerre mindent. Jobb lett volna fokozatosan, először csak a várost mondjuk, utána a munkahelyemet, mondjuk jöhetett volna következő lépésben az, hogy felszedek pár kilót, és el kell engednem a bomba alakomat és az azzal járó előnyöket, de még nincsen gyerekem, és legalább lemehetek futni, és mondjuk két-három év múlva akár már el tudtam volna engedni azt is, hogy egyedül vagyok a testemben.... És így tovább.

De mindennek most kell mennie, és nekem most kell elengednem mind. És igen, rohadt nehéz, de csak azért mert még nem ismerem a célt. Pontosabban hallottam már róla, hogy van ilyen is, hogy "gyereknevelés", de hogy ez mennyi áldozattal jár, és milyen indíttatásból vállalja az ember, azt eddig nem tudtam. Hogy ilyen a szeretet. Szeretem a gyerekemet, és a legjobbat akarom neki. Azt szeretném, ha boldog lenne. Hát menjen minden most el, aminek el kell mennie, elengedem. Hadd menjen! Nem kell nekem semmi sem, ami a gyerekemnek sem kell.

Mély levegő. Kifúj. Elenged.  Könnyeit letörli. Az orrát szépen kifújja. És megy tovább.

Post update 21:25

És akkor most olvasom a főoldalon, hogy a Merényi Dani (http://napirajz.hu) is apa lett. (Földim, suliból ismerem, és ő a legolvasottabb a freeblogon amúgy...) Jelek.

Éjszaka, sötét, alszunk. Rihárdó felébred, beleslukkol az ásványvizes flakonba maga mellett.

Rihárdó: Fúú, de szar ez a Theodora...

Adriette: (kuncogva) Az a viráglocsolós flakonom volt...

Rihárdó: Hmm, finom tatabányai víz...

Néha az ember élete hirtelen változik meg. Bár úgy nagy általánosságban is változik folyton, napról-napra, percről-percre. Csak ez annyira lassú folyamat, hogy észre sem vesszük, csak utólag szembesülünk vele, hogy igen, megváltozott már minden, szinte semmi sem ugyanaz, mint régen.

Én mindig nyughatatlan voltam. Anyukám mindig mondta, hogy  borzasztó nehezen bírnak csak velem, mert időről-időra nagy forgószéllel megváltoztatok magam körül mindent. Ma visszagondoltam az életemre. Vannak homályos foltok. Például évek óta nem bírok rájönni, hogy mi történt velem 17 éves koromban, ami miatt akkor eldöntöttem, hogy az első adandó alkalommal lelécelek otthonról. Csak azt tudom, hogy köze volt Istenhez, és ahhoz, hogy akkor a hitemet veszítettem. Azokat a vesreket, amiket akkor írtam, már régen kidobtam, bár Ágica őrizget még párat közülük, és ő azt mondta, hogy isz9nyú keserű gondolatai voltak akkoriban, szinte meg akartam halni. Furcsa ez, ha közben mégis egy új életre vágytam vaolahol máshol. Menekülés.

Debrecen menekülés volt, de nem szabadultam fel: majdnem belefulladtam a szenvedésbe. Onnan is tovább menekültem Budapestre, ahol ismét egyik fájdalams időszakot követte a következő. Szine alig volt boldogság, mindig csak a kín, a fájdalom, a szorongás. Egészen addig, amíg nem találkoztam a feng-shuival, a taoizmussal, a pozitív gondolkozással, a vonzás törvényével, az agykontrollal, majd pedig a buddhizmussal. Akkor végre helyreálltam. Megtaláltam a középpontomat és nem eresztettem el többé. Akik menni akartak, azok elkoptak mellőlem, kilpéptek az életemből, és én úgy gondoltam, hogy jól van ez így, semmi sem veszteség, mindeben ott van a  nyereség: megszabadulok a terhektől, amelyek nyomasztanak, vagy amelyeket mások akasztanak rám, és távozásukkal azokat csendesen magukkal viszik tovább, el tőlem, messzire el.

Akartam írni a "Close to me" sorozatban az anyukámról őszintén, de nem jött össze. Ő az, akinek a terheit úgy cipelem, hogy pontosan tudom, azok rajtam maradnak, ő sosem fog elsétálni velük. Az ő elvárásai sötét árnyékként nehezedtek mindig az életemre. Mostanában még inkább érzem ezt, mint eddig valaha is. Lassan már nem tudom, hogy mit gondoljak magamról, mert nem tudom, hogy mi az, amit én gondolok igazán, és mi az, amit az ő szemén keresztül gondolok magamról. Mindig azt éreztem, hogy vele szemben nem lehetek győztes. Térdre kényszerít. Még most is, amikor életem legnehezebb feladatára készülök, és már rég nem kellene, hogy foglalkoztassanak mások elvárásai (kivéve talán a születendő gyermekemét, ha vannak neki egyáltalán...), még most is félek tőle, hogy mit is gondol majd rólam az anyám.

A félelem. Már megint ez a rohadt félelem.  Pedig pontosan tudom, hogy az emberek cselekedeteinek kétféle mozgatórugója van, az egyik a félelem, és a másik a szeretet. A félelem lefelé visz a spirálon, a szeretet  pedig felfelé, az ég felé. Életem minden egyes nyeresége szeretetből fakadt, amikor nem "leküzdöttem" a félelmeimet, hanem egészen egyszerűen elfogatam őket, és elkezdtem szeretni őket, és azoktól semmissé váltak, ott minden félelmem megsemmisült. Valamit nem jól csinálok ezzel a dologgal kapcsolatban, ezek szerint. Mert már minden irányból próbáltam, és még mindig nem megy, mert még mindig félek az anyámtól. Pedig az  idő eljött, már megérett arra, hogy ezt most már megoldjam. Csak elegendő erőt kérek az égtől, hogy megtegyem.

Nagyon köszönöm a sok aggódós levelet, amint lesz indíttatásom, meg is válaszolom őket, ígérem. Péntek óta dögrováson vagyok influenzával, ami miatt én jobban aggódtam, mint a dokim. Megviselt lelkileg, hogy most egy idegen városból minden nap be kell vonatoznom melóba, eleve már az is megviselt, hogy melózni kell, továbbá kérdésetekre a válasz: igen, sokat vagyok rosszul, ráadásul ez nálam teljesen random, vannak napok amikor igen, és akkor viszont egész nap folyamatosan, és vannak napok, amikor kutya bajom, és sosem tudom, hogy mire ébredek reggel, mert tök kiszámíthatatlan az egész. Megviselt az is, hogy a nőgyógyhoz lehetetlenség időpontot kapni, és amikor végre bejutok hozzá, akkor a hagyományos vizsgálatokkal gyötör, közben jól lecsesz, hogy milyen régen nem voltam, és tök csalódottan sírtam el magam hazafelé a vonaton: se egy monitoron felvillanó kerekded izé látványa, sem egy gyors szívhang felcsendülése, egyáltalán semmi, de semmi. Egyelőre csak annyit tudok a gyerekemről, hogy van, de még se nem láttam, se nem hallottam, pedig de jó lett volna. Mindegy. Lehet, hogy nem is hiányzik nekem ez a sok sallang. Az is megviselt, hogy rájöttem, tök jó szó az, hogy "másállapot". Igazándiból ez egy köztes állapot. Nőnek már nem érzem magam, viszont még anyának sem, valahol a kettő között megrekedtem, akkor vajon, mi vagyok? Totális éntelenség. Pár napomba beletellett, mire rájöttem, hogy ezt élvezni is lehet. Megviselt az is, hogy mániám az, hogy máris meglátszik rajtam, ráadásul a családom irtó ritkán lát, most hétvégén hazamegyek mc-ra, de már most parázok, hogy anyám ki fogja szúrni rajtam a jeleket. Megviselt az is, hogy megváltozott a kajaízlésem, amiket eddig imádtam, azokra most rá sem tudok nézni, és amiktől eddig távol tartottam magam, azok most minden mennyiségben jöhetnek, így aztán persze hízok is. Megviselt minden reggeli készülődés is: alig van göncöm, amibe még beleférek. (Krimóka, légyszi túrd elő, vagy szerezd vissza a terhes nacidat, könyörgöm!!!) Megviselt az is, hogy apró bakikat vétek, és ez állítólag később súlyosabb lesz, pl. sosem csomósodott még be a rántásom a főzelékekben, most szinte kivétel nélkül. Megviselt az is, hogy mostanában folyamatosan vannak rémálmaim éjszakánként.

Ami viszont nem viselt meg, sőőőt! az az, hogy nagyon jó így együtt, most már egyben vagyunk, a helyemen vagyok, minden reggel amellett ébredhetek végre, akit nagyon szeretek. Éjszakánként, ha felriadok, ő is felkel, elringat. Sokat segít, és mindenre gondol. És attól függetlenül, hogy még nem publikus az infó, csak itt írok róla (mert ez az én blogom, az én életemről szól, és arról írok csak, ami engem érint) együtt viseljük a várandósságot, és együtt várjuk a babát. (És akik tudnak róla, azok ne adják tovább, de főként ne írjanak róla neki kommentet...) 

És még nincs neve...

Istenem! Soha nem hittem volna, hogy ez nekem ennyire nehéz feladat lesz! Hogy tudnék én megbirkózni egy olyan helyzettel, aminek a természetéről fogalmam sincsen, és még csak nem is tudom szeretni???

Újra és újra sírásban török ki, amikor senki sem lát. Gyengének és elhagyottnak érzem magam, és olyankor semmi másra nem futja az erőmből, csak sajnálni magam. Mindennel bajom van, és semmi sem tetszik. De leginkább az nem tetszik ilyenkor, hogy újra és újra rá kell jönnöm, hogy mennyire önző vagyok még mindig, és hogy mennyire a félelem vezérel még mindig.

Pedig a félelem nekem nem istenem, és nem akarok rá hallgatni. A gyengeségemet a félelmem táplálja, ezt jól tudom, de én erős akarok lenni. Most nekem kell erősnek lennem.

Istenem, soha nem volt még ilyen sötét! Mi velem az akaratod????

 Pedig nekem élnem kell!

Elköltöztünk végre. Van már net is. Mindketten megfáztunk. Hamarosan bővebben, most megyek és pakolok meg takarítok tovább.

Hálistennek, jó sok vegát ismerek, sőt még a lakótársam is az volt, így mindig tudtam magam mihez viszonyítani. Mint már azt meséltem, nálam egy napon jött egy sugallat, amikor éppen a bevásárlóközpontban a húspult előtt ácsorogtam tanácstalanul, és megszólalt bennem egy hang: "Eh, Adri, nem kell ez neked!" És azóta tényleg nem kell, egyszerűen csak nem kívánom meg. (És akik megjósolták nekem, hogy majd terhesen kívánni fogom, azok perkálhatnak, mert bukták a fogadást...) Egyszer próbálkoztam vele, hogy tudatosan és szándékosan húst egyek, de kerek 24 órára hazavágta a gyomrom, és azóta ezzel nem kísérletezgetek. (Ja meg egyszer ittasan nem találtam mást az éjszaka közepén anyámék hűtőjében, és kolbászt ettem... Így utólag nem tudnám megmondani, mitől voltam szarul másnap.) Én soha nem kampányolok a húsnélküliség mellett, elfogadom, hogy mások esznek húst, a családom is, nem zavar. Nekem nem kell, és ezt viszont elvárom másoktól, hogy vegyék tudomásul.

Összeköltözésünk kapcsán felmerült a kérdés, hogy miután én be fogok járni Bp-re dolgozni (igen, csak a vonat egy óra...) nem nagyon lesz időm főzőcskézni, pláne kétfélét nem, mivel a Mintapasi húsevő. Én azt fundáltam ki, hogy a Vegafutártól rendelem majd az ebédjeimet, mert bár a Vegafood futárfiúcskája virítja minden tavaszi ábrándomat, a kajáik meglehetősen "indiaiak" és mindenben van curry, amit én köztudottan utálok. Más vegás kajáscég nincs Bp-en.

És erre mi történik? A Mintapasi vega akar lenni.

És erre mi volt az első gondolatom? Hát persze, hogy az, hogy vajon nevelhetjük-e tudatosan a gyerekünket is vegának, vagy úgyis elrontják majd a bölcsiben, oviban, suliban stb.? Kell-e a hús a fejlődő szervezetnek? Az unokaöcsém most 11 és fél éves, és 6 éves kora óta nem hajlandó húst enni, mert nem szereti. Egyébként nő, mint a bolondgomba. Nála folyton erőltetik a szülei is meg a nagyszülei is, hogy egyen húst, ő meg csakazértse. Én a gyerekemnek semmit sem erőltetnék, de ugyanúgy, ahogyan egyszer próbáltam csak Rihárdónak bolognai-t főzni és kemény lett benne a hús, mert nem kóstolgattam főzés közben, félek, hogy a saját porontyomnak sem biztos, hogy ízletes ételt tudnék adni. Példát mutatni tudok. Szerintem az állatok megöléséről beszélni egy gyereknek rémisztő, tehát ezt nem tenném, biztosan nagyon megijedne. Alapban a gyerekek szeretik az állatokat. Biztos nem jut eszükbe, hogy a kaja, ami az asztalon van, annak a feltétele, hogy előtte egy bocit, vagy malackát, vagy őzikét, vagy tyutyukát megölnek. Vagy nem tudom. Szerintetek? Próbálkoztatok ilyesmivel? Kérdezte tőletek a gyerek bármikor is, hogy "te miért nem eszed meg a húst???" Mit feleltetek?

Pár röpke perc erejéig eljátszottam azzal a megmagyarázhatatlan sugallatból származó gondolattal, hogy nyitok egy külön blogot a roppant izgi terheskaladjaimnak. De aztán (gondolom, mindenki megkönnyebbülésére) úgy döntöttem, hogy nem is fogok írni róla egy szót sem, mert még én magam sem olvasnám szívesen, hogy pl. mekkora nagy átverés "reggeli rosszullétnek" nevezni valamit, ami délután kettőig tart, meg hogy bulimiásként sem hánytam ennyit, mint most, és arról már ne is szóljak, hogy mekkora szemétség az, hogy aközött, míg egy terhestesztet megcsinálok, és aközött, hogy az orvoshoz eljutok, eltelik mondjuk tíz nap, de én már 3 kilót hízok (csak tudnám, hogy mitől, mikor enni sincsen kedvem...) és két számmal nagyobb melltartóba tudok csak beleférni, meg hogy minden pasi összesúg a folyosón a hátam mögött melóban, és biztos azt taglalják, hogy milyen szarul nézek ki az utóbbi időben... Meg ilyesféle sirámok. És ilyenkor sajnálom, hogy Krimo nincs itt, hogy rúgna bokán, de nagyon, hogy fejezzem már abba a nyafogást, mert attól nemhogy jobb nem lesz, de még csak mesésebb sem. Mert csak az olyan elkényeztetett picsák gondolják azt, hogy a terhesség egy mesebeli állapot, mint én, egészen addig, amíg meg nem történik velük ez a csoda, és akkor már tényleg nem tudom szebb szavakkal illetni, csak így: terhesség. Hogy lesz ebből gyerek??? Én nem vágom. Minek hozzá ez a sok sallang??? Miért nem lehet csak simán bekapni a legyet, ellébecolni 9 hónapig, és a végén kipottyantani szerelmünk gyümölcsét, csak úgy, egyszerűen???? És egyébként is, ki volt az az állat, aki kitalálta, hogy ez a nők dolga??? A férfiak erősebbek és szívósabbak, az én csontjaim gyengék, meg a gyomrom is... És különben is: sokkal könnyebb volt az életem, amíg tartottam a szüzességi fogadalmamat, mert nem kellett hónapról-hónapra azon izgulnom, ami egyszer úgyis kikerülhetetlenül bekövetkezik, ha két ember ennyire szereti egymást... Egyébként meg úgyis mindegy. Úgysem bízna rám olyan feladatot az ég, amivel ne tudnék megbirkózni. Anyám erre azt mondaná, ha tehetné: "majd megszokod..."

Szóval inkább befogom a pofámat, és viselem a terhességemet...

És igen, ha megszületik lány lesz, mert megálmodtam, és Rihárdónak is ez a megérzése. És igen, szó volt az "Adrienn"-ről is... (Pim doki, azt hittem, engem akartál újra elnevezni, bocs, sokára kapcsoltam, tudod én vagyok a 3másodperces-lány...) De ha mégis fiú lesz, akkor eleve már csodálom, hogy meg merészel születni, és ezért büntiből az apám nevét kapja (András) és minimum világmegváltónak kell majd lennie, hogy megvigasztaljon engem mindazért, amit érte elszenvedtem, és a végén mégiscsak volt pofája fiúnak születni, pedig én lánynak álmodtam meg...

Részemről a téma itt befejezve. (Köv. posztomban, ami esetlegesen ezzel a témával kapcsolatos lesz (bár lehet, hogy nem lesz ilyen, nehogy véletlenül halálra unjam magam saját magamon, mielőtt megszülök...) arról fogok filózni, hogyan mondjam meg a drága jó szüleimnek, hogy ugyan még össze se cuccoltunk, de én máris terhes vagyok...)

Az égieknek van humorérzékük, mindig mondom. És azt is mindig mondogatom, hogy mivel én bírom a humorérzéküket, ezért velem szoktak is viccelődni sokat.

És azt is tudom, hogy a feladatokat úgy osztják ki, hogy csak olyat kapok, amit elbírok. És azt is tudom, hogy meg kell hajolnom, alázatosnak kell lennem. És azt is tudom, hogy néha kapar, tapos bennem az egó, mert nem akar behódolni, mert menekülni akar, szabadulni, és emiatt sok érdekes lépést talál ki nekem, amit szerinte megléphetnék. És azt is tudom, hogy kire kell hallgatnom, melyik hangra, itt bennem. És azt is tudom, hogy ez néha nagyon nehéz, néha pedig elviselhetetlenül az.

Felnőni nehéz volt. De sosem hittem volna, hogy még ettől is nagyobbra kell nőnöm. Hogy még ettől is tovább. És pláne azt nem, hogy ilyen hirtelen. Soha nem hittem volna, hogy 2 perc boldogság után kapok az életembe ilyesmit, ami az idők végezetéig szól. Soha nem hittem volna, hogy a saját hitem kerül kockára. Soha nem hittem volna, hogy egyetlen nap lefogása alatt gondolhatok majd két különfélét, ugyanarról a dologról. És amit a leginkább nem hittem volna az az, hogy lehet, hogy ez most már örökké így marad.

Nem tudom, kinek drukkoljak? Nem tudom, kinek adjak igazat? Nem tudom, kit látnék szívesen a dobogón?

A pakliban most sok minden van. Bármit dobhat az élet. Annyi vívódás, érvek és ellenérvek felvonultatása után, ma már tisztán látom: bármi is lesz, az az én sorsom lesz, tehát vállalom...

Új szerep. A Mintanő, mint Padavana, még tovább fejlődik. Legyen velem az Ég, és cselekedjen velem belátása szerint. Én elfogadom.

És még valamit: ha most mindez valósággá robban, akkor én soha többé nem leszek egyedül. És ez azzal jár, hogy soha többé nem lesz már egy olyan döntésem sem, amit csak magamért hozok meg. Az égiek szerint (amint azt a mellékelt ábra mutatja is): én kész vagyok rá. Hamarosan én is elhiszem... Csak most még nehéz. Most még teher. Most még jó lenne csak kettesben... Na de hárman????????

A lakásban eluralkodott a káosz. Már azt sem tudom, hogy melyik zsákba mit pakoltam. Időről-időre újra és újra körbejárom mindet, és belekukkantgatok a nagy fekete mélységükbe, vajon mit rejtenek. Rendszert kellene diktálnom ebbe a kupac káoszba. Hogy szétválasszam: az életemnek melyik részét száműzöm Miskolcra és melyik része jön velem Tatabányára. Mindennek helye lesz. Mindennek rendeltetése lesz.

És ma legalább volt jó is meg rossz is a napomban. Buktam egy rakat lóvét a rezsin az óraleolvasásokkal, viszont megvettem a meseasztalt az új konyhánkba... :) Közben persze azon filóztam, hogy vajon Rihárdónak is annyira mesés lesz-e, mint nekem, de valami azt súgja, hogy kb. annyira lesz vele elégedett, mint amennyire elégedetlen... :)))) Szép lesz de túl alacsony, van rá egy ötösöm, és majd amikor a függönnyel meg az egyebekkel meglátja az összképet, majd akkor, na majd akkor...

És utálok búcsúzkodni, nem is nagyon szoktam. Pedig lehet, hogy ma láttam utoljára az Imrét, és holnap meg a Ritát.