Ugyan már, nekem nem volt gond, hogy a varratokat csak nagy nehezen bírták kivakarni belőlem, mert végül mégis csak begyulladtak.

Ugyan már, nekem nem volt gond, hogy az utólagos szövettan szerint a fürjtojás ciszta (cystozus) volt,  a borsó meg daganat (solid), igaz  minden ultrahang eredményében benne volt, hogy "a mell állományában cystozus vagy solid képlet nem látható..." duma.

Ugyan már, nekem nem volt gond, hogy amikor a sebésztől elbúcsúztam egy laza kis "soha-többé-viszont-nem-látásrá"-val, ő erre azt válaszolta, hogy "félek, hogy még fogunk találkozni..."

 Ugyan már nekem nem volt gond, hogy ezek után el kellett gondolkoznom a nőiség kérdésén.

Sőt mindez hasznos volt. Hasznomra vált. Ha mindez nem történik meg, akkor  a mai napig nem tudom meg, hogy mit csináltam rosszul korábban. Hálás vagyok mindannak, ami velem megtörtént. Ezért. Sokat kaptam mindezektől az eseményektől. Sokat tanultam.  Éppen eleget.

És most, amikor benne van a pakliban a lehetőség, hogy esetleg a történelem meg fogja ismételni önmagaát, még most is hálás vagyok. Sőt. Most vagyok csak igazán. Hiszen mire fel kételkedek én a nőiségemben?

Azért, mert a pasik el szoktak hagyni? Mert én még életemben nem hagytam el férfit? Mindig csak ők engem? És ez engem feljogosít arra, hogy kételkedjek a nőiségemben, és mindenféle női betegségeket találjak ki magamnak? Mégis mire fel? Mit számít mindez? 

Ez csak test. Egy anyagi forma, amit erre az életemre kaptam, és most éppen női test az, amiben megvalósulok. Nem is akármilyen női test, de ezt most ne firtassuk. Ez akkor is csak egy test. Anyag. Semmi egyéb. És én, mint szellemi lény, a testet eddig nem tartottam sokra. Mert ez "csak test".  Azt hiszem, itt szúrtam el. Sokáig megvontam magamtól minden testi szükségletet, és most ez egy másik oldalon visszacsap. 29 éves vagyok. És nő. És nincs gyerekem. Egy sem. Pedig már minimum kettő lehetne. A nő a gyermekei által teljesedik ki igazán. Mire fel papolok? Hiszen nem vagyok még anya. Igaz én egy másik utat választottam, bár szerzetesnek is csapnivaló vagyok mostanában. Mert mostanában engedek a testem szavának. De ha nem engednék, akkor az lenne a kóros. Most éppen ott tartok, hogy nem értem: mit csinálok rosszul????

Vagy az a baj, hogy nem vagyok tudatos, vagy az, hogy túl sokat gondolkozom.  Azonban, ha női betegségről van szó, akkor azt csak nőként kezelhetem. Mivel gyógyítaná önmagát egy mintanő ebben az esetben?

A műtét után még három további roppant izgalmas, és feledhetetlenül csodálatos napot volt szerencsém eltölteni a kórházban. A kedvenceim az alábbiak voltak:

Vérvétel. Köztudottan nagy tűrajongó vagyok, azt pedig kimondottan szeretem, ha a karom végig lilul és sárgul, mert úgy megszorítanak. Mondjuk több nővérke is szóvá tette már, hogy nem kellene annyira ficánkolnom.

Kötözés. Én nem kaptam nagy gumicsöveket kis üveglabdákkal a végükön, amelybe a cucc kitisztul a sebből. Haverom anyukája pl. tök elegánsan a köntöse zsebeibe csapta a labdákat, mert neki mindkét mellét műtötték, és mindkét oldalából lógott a cső. Én csak egy-egy icipici műanyag, alig látható kis izét kaptam, miniatűr kis kivezetésnek, amivel csak annyi gond volt, hogy a gézlapnak, ami a sebet borította, a kis bordái közé folyton beakadt, emiatt szúrt, viszketett, meg minden, persze vakarászni tilos volt. Kötözéskor persze a kis gézlap már mindig bele volt szikkadva ebbe a kis műanyag izébe, tehát kifejezetten kellemes érzés volt, amikor a doki a gézlapot letépte rólam. Nem győzött "pardon"-ozni, én meg gúvadó szemekkel "ááá semmi gond"-ozni...

Szobatársak. Az első kapcsolatom a strummás nénivel volt, ő volt az, akit aznap műtöttek, amikor bekerültem, így már első nap körülötte kellett nyüzsögnöm, mert ő akkor nem mozoghatott. "Babikám"-nak hívott, olyan igazi nagymamás néni volt, ősz bongyor hajjal a feje tetején. Csíptem, bár kicsit nagyok voltak az igényei, amelyeket nekem maradéktalanul ki kellett szolgálnom. Aztán volt a Gizi néni, egy igazán idős, csont és bőr néni, aki már május óta bent feküdt a sebészeten (ja ez az egész sztory októberben volt) szegénynek nyitva maradt a háta, mert kissé elfertőzött a hege, és minden nap kipucolták neki, hátha történik valami, de még mindig nem varrták össze. Ahhoz képest, hogy milyen fájdalmai lehettek ő volt a full optimista, szórta a poénokat, egész nap könnyesre röhögtem magamat rajta, és együtt jártunk ki cigizni, mert a többiek nem dohányoltak. Gizi néni egyik este, amikor ott volt a Hangember, fennhangon azon kezdett morfondírozni, hogy "szép dolog a szerelem, de egyszer mind elmúlik". Majd hozzátette: "Az én uramat is, szegényt, már de utáltam a végén, agyon tudtam volna csapni, de hiába rúgtam ki az ajtón, az olyan volt, hogy vissza bemászott az ablakon...!" És még elmesélt pár ilyen vad sztoryt, amikor már a cirokseprűvel ütötte az ura fejét, meg ilyenek, tudniillik a pasas nem vetette meg az alkoholt, Gizi néni viszont megvetette őt ezért. Mindig eszembe jut, vajon mikor engedték ki, gyakran sápítozott ugyanis amiatt, hogy májusban szoknyában és szandálban vonult be a kórházba, és már ősz van, és még reménye sincsen rá, hogy kiengedik. Gyerekei nem voltak. A nővérek mondták, hogy még soha senki nem látogatta meg odabent. Aztán ott volt még a bolond nő, őt gyomorfekéllyel hozták át a sárgaházból, okozott nekem kalandokat, miatta nem nagyon tudtam aludni éjszakánként, mert vagy pofával lefelé (mint a vajaskenyér, úgy) esett le az ágyról hangos puffanással (és még csak észre sem vette), vagy összefosta magát, és akkor szag volt, meg zaj, amíg kivitték megfüröszteni. Mindig én rohantam a nővérszobára, ha valami galiba volt a szobában amúgy is, de éjszakánként már szívesebben aludtam volna az őrszolgálat helyett. Aztán ott volt az imádkozós asszony, aki mélyen istenhívő volt, és állította, hogy őt eddig az angyalok vigyázták, hogy ilyen sokáig megúszta a bajt. Az ő sebésze csak úgy hívta őt, hogy "Kőbánya", nagy megelégedéssel körbe is adott egy kis zacskót a szentimentális orvosja, amiben a nőből kibányászott, szám szerint 32 db epekő volt. A legnagyobb megvolt vagy 3 centis. Ezek mellé annak az asszonynak egyetlen egyszer volt epegörcse, akkor ment el az orvoshoz, és úgy derült ki, hogy mi a baja. (Az anyámnak nincs is epeköve, de ha egy miniméteres csíkot is megenne egy uborka héjából, akkor két napig fetrengene a görcstől, az tuti, mert annyira érzékeny az epéje.) Szóval ezt az asszonyt nagyon csodáltam. Három tinédzser-forma fia volt, akik nagy lelkesedéssel minden nap meglátogatták az édesanyjukat, olyankor az egész szoba megszeppent: nem volt öltözködés, nem volt véres üveglabdák lóbálása a hónaljakban, nem volt nyivákolás, nem volt böfögés, sem fingás, sem semmi, egészen moderáltan viselkedtünk, annyira tiszteletben tartottuk a kis ministránsokat.

Műtősfiúk. Fiatal, kidolgozott testű srácok. Naná, a nénikéket emelgetni is kell a műtőasztalra, ahhoz meg izom kell. Jóképűek és pimaszok, kacsingatnak és pofa nélkül csapják a szelet mindenkinek, még szép, ez a női sebészeti osztály. A kora reggeli órákban, amikor jöttek egyik-másik asszonyt elrabolni egy jó kis operációra, én mindig kellőképpen felélénkültem, még kávé nélkül is. Az utolsó három napomon már hajnalban szépen ki is sminkeltem magamat, hála Ági barátnőmnek, amiért hozott be nekem kencéket. Persze, amint kikerültem a kórházból, el is felejtettem őket. Egyszer, sok évvel később, egy lányismerősöm nagyon bele volt zúgva egy pasiba, és megfűzött, hogy este menjünk el az avasra, mert látni akarta a fiút, és ő ott lakott. Én nem ismertem azt a srácot, nem is volt kedvem menni, de valahogy csak rábeszélt. Akkoriban nem volt még a mobiltelefon annyira elterjedt, szóval személyesen mentünk el mindenkihez telefonálgatás helyett. A fickónak láthatóan nem volt ínyére a dolog, eleve csak résnyire nyitotta ki az ajtót, és még a bérházi lakásokban szokásosan használt láncot sem akasztotta ki. Mondta a csajnak, hogy "te menj csak szépen haza, de a barátnőd itt maradhat..." majd amikor jobban megnézett, kitépte az ajtót, és felém bökve hangosan felkiáltott: "Én téged ismerlek! 1999. október 18, mellműtét. Két hétig röhögtünk a kopasz-barackodon...." Életemben nem rökönyödtem még meg semmin sem annyira, mint akkor. Az egyik műtősfiú volt. És úgy látszik, hogy én meg egy emlékezetes élmény maradhattam a számára.

(folyt. köv.)

A családomnak és a barátaimnak szigorúan megtiltottam a látogatást, ehhez képest szegény jó anyámat gyötörte a bűntudat, és minden nap kétszer is bejött hozzám a kórházba, a Hangember is jött minden este és Ágica is megszegte a fogadalmat. Azért csak jól esett, na.

Aki ismer, tudja, hogy tökre poénra veszek mindent, a betegségeimen is jókat szoktam vihorászni. Pedig a miskolci S. kórház sebészeti osztálya nem egy primadonna-szálló. Én voltam a legfiatalabb, és a fekvő beteg nénik engem ugráltattak folyton. Én boldog voltam, hogy segíthetek nekik, és poénkodtam sokat, hogy egy kis fényt vigyek, de nem csak az 53-as szobába. Az 54-esben az egyik haverom anyukája is bent feküdt, ő is mellel, ő is ugyanannál a dokinál, előttem műtötték, ugyanabban a műtőben, ott is sokat lógtam, meg a dohányzóban is mindenkivel spanoltam.

Műtét előtti este elvittek az aneszt.-hez, megkaptam a nyilatkozatot arról, hogy milyen komplikációkkal kell majd számolnom, ami a műtét során felmerülhet, le volt írva, mit fognak velem csinálni, akkor szembesültem vele, hogy pl. lélegeztető-gépre leszek kötve, elpatkolhatok, újraéleszthetnek, levághatják a fölös testrészeimet, meg ilyenek. Aláírtam, mást nem tehettem.

A műtét napján egy hatalmas nagy darab nővérke felvert hajnal ötkor, kaptam egy nyugibogyót, és elzavart lefürdeni. A műtőbe sterilen kell bemenni, így még előtte két másik nővér segítségével a műkörmeimet is le kellett vakarnom. Épphogy készen lettem a művelettel már jött is értem egy nagyon jóképű műtősfiú, aki felszólított, hogy "vetkőzz...." Persze tök pucérra. Persze tök zavarban voltam. Felfektetett a kerekes ágyra és elkezdett tolni a műtő felé. A liftben a fejemnél állt és megsimogatta a hajamat, és odasúgta: "nem lesz semmi baj, jó kezekben vagy..." Nem is aggódtam. A haverom anyukájának a műtéte kicsit csúszott, és én kint napoztam addig a műtő előtt a folyosón, kb egy fél órát. Térült-fordult a műtősfiú, meglátott: "Hát te még mindig itt vagy?" kérdezte, mondtam neki, hogy az egyik oldalam már szépen lesült, most már fordítson meg. De akkor mellém tolták a haverom anyukáját, éppen ébredezett, nyögött, picit sírt, kérdeztem tőle, hogy jól van-e, de láttam, hogy halál sápadt, csak nyögött, nem nagyon mondott semmit, nagyon sajnáltam szegényt, hányhatott is.

Betoltak a műtőbe, átfektettek a műtőasztalra, a két műtősfiú kuncogott kicsit, amikor lecsúszott rólam a lepel. Később megtudtam, hogy nagyon tetszett nekik, amit láttak, azon kuncorásztak... Megérkezett a sebészem, aki egyébként egy tündéri szőke asszony volt, korábban már többször is találkoztam vele az EB-n. Bemutatta a segéderőt, aki egy debreceni plasztikai sebész volt, azért hozta, hogy úgy varrjon össze, hogy szépen gyógyuljon majd be a hegem, nem gondolkoztam akkor ezen, mert be voltam nyugtatózva, de később esett csak le, hogy miután a fürjtojásból nem volt szövetmintájuk, ha ott találnak valami durvát műtét közben, akkor kapásból leveszik a fél mellem, hiszen előző este aláírtam, hogy megtehetik. Arra emlékszem még, hogy lekötöztek és vénába akarták szúrni az infúziót, és én a tűiszonyom miatt nagyon tiltakozni kezdtem, hogy ne tegyék meg, amíg el nem alszom, közben már kaptam az altatást a maszkból, csak mondtam a magamét, és még ébren voltam, amikor megszúrtak.

Amikor magamhoz tértem már az 53-ban feküdtem, kinyitottam a szemem, és az első, amit megláttam a palack volt a fejem felett, amiből csöpögött az infúzió belém, és az ágyam szélén egy harmincas asszony térdelt. Imádkozott értem. Őt nem ismertem, új lakóként került a szobánkba, amíg engem műtöttek. Ahogy múlt az érzéstelenítés hatása, egyre kegyetlenebbül kezdett el fájni a heg. Megmozdulni sem mertem, a fájdalomtól pedig sírni támadt kedvem. Az egész kórházi túrám alatt ez volt az egyetlen olyan mozzanat, ahol elszomorodtam. Átgondoltam a dolgokat: "hát persze, hogy fáj, kislány, hiszen egy éles szikével kivágtak belőled egy darabot, és aztán összevarrták a helyét... az fájdalmas...."

Megérkezett az anyám, akkor bejött a doki is, elmondta, hogy majdnem minden rendben volt, bár a szívem rémesen vacakolt a műtét alatt (azóta vissza is tért a gyermekkori szívzörejem). Elmondta azt is, hogy kivették mind a két csomót, de csak az utólagos szövettan után fog biztosat mondani.

Délutánra jobban lettem, bár az, hogy nem kelhetek fel, zavart egy picit, pláne, hogy 3 liter infúziót kaptam, és az ágytálazást rém megalázónak éreztem. Az a műtősfiú, aki betolt, délután még felugrott meglátogatni, kérdeztem tőle, "hogy viselkedtem", azt mondta, hogy "nagyon csúnyán..." Tőle tudtam meg, hogy amikor véget ért a műtét, és felébresztettek, akkor az első dolgom volt, hogy kihúztam a lélegeztető-pipát a torkomból, és mondtam tovább a magamét a tűszúrással kapcsolatban a dokinak, nagyjából ott folytattam, ahol altatás előtt abbahagytam: "belém ne merje szúrni azt a tűt..." És mindenki nagy csodálkozására nem hánytam el magam, miután nem túl szakszerűen kihúztam a csövet a torkomból... Utána a héten már nem láttam többször ezt a műtősfiút.

Este új lakót kaptunk, egy öreg néni személyében, aki mellettem kapott ágyat. Sárgaságos volt. Nagyon nyögött, fájdalmai voltak, nem bírt mozogni, vénát szúrtak rajta, de az elpattant, az ágyneműje csupa vér lett, és a beöntését is ott csinálták meg mellettem, mint említettem aznap még nem kelhettem fel... Késő este jött a Hangember, őt mindig beengedték a nővérek, még akkor is ha este kilenckor jött. Akkor már nagyon virgonc voltam, nem is hitte el, hogy tényleg megműtöttek. Hozott nekem cigit: Black Death-t, egy fekete dobozos különlegesség volt, nagyon magas nikotintartalommal, és egy ezüst halálfejjel a címlapján, sosem láttam még olyat... Poén volt.

Éjszaka a sárgaságos néni meghalt.

(folyt. köv.)

Hiszen ma már közhelyes kissé az a megállapítás, hogy az a nő, aki nőgyógyászati megbetegedés áldozatává válik, valamit nagyon benézett a nőiségével kapcsolatban. Persze ezzel én sem voltam mindig tisztában. Én fiúnak készültem, fiúként cseperedtem, és ahol lehetett, ott keresztbe is tettem a nőiségemnek, ezt már ecseteltem a "Temetjük a Mintanőt" című sorozatomban.

És most, amikor már azt hittem, hogy én tök rendben vagyok ezzel a dologgal kapcsolatban, sorozatban jöttek a betegségek, és most már elgondolkoztam az esetemen.

Elsőként említeném a pár nappal ezelőtti felfázásomat, másodikként azt a csomót, amit pár hónappal ezelőtt találtam a jobb mellemben, harmadikként pedig említeném, hogy mostanában azon gondolkozom, hogy miért hagynak engem el folyton a férfiak.

Aztán ma tudatosult bennem, hogy semmi más nem számít most, semmi más nem lehet fontosabb most, mint hogy helyretegyem magam, ugyanis a csomó jelzés-jelleggel ma reggel elkezdett kegyetlenül fájni. Mert nő.

16 éves voltam, amikor egy reggeli nyújtózáskor még az ágyban észrevettem, hogy van egy fürjtojásnyi csomó a bal mellemben. Kivert a víz. Rögtön kipattantam az ágyból, rohantam ki a folyosóra kiabálva-sírva, anyámat hívtam, és amikor előttem állt én a zokogástól fuldokolva előadtam neki, hogy mit találtam. Anyám csak legyintett, "hülye vagy, kislányom, egy ilyen fiatal lánynak még nem lehet csomója!" Pár napig gyötrődtem, majd titokban egyedül elmentem az ifjúsági nőgyógyászatra. Tisztán emlékszem a napra: ott ültem a folyosón, azon az idétlen színes műanyag széken, a sok kis hülye picsa között, aki fogamzásgátlóért jött, én pedig teljes szüzességemben remegtem az életemért. A doki, aki megvizsgált azt mondta, hogy az nem csomó, amit én találtam, ellenben ő talált egy borsónyi méretűt, szintén a balban, ami tapintásra fájdalmas volt, emiatt rögtön továbbutalt az ún. "emlőbizottság" szent színei elé. Ez azt jelentette, hogy évekig jártam az EB-re, ahol átlagban 2-5 doki taperolt végig minden szó nélkül, és természetesen már a váróban is nagy feltűnést keltettem fiatal korommal. Nem is igazán értettem, hogy ha "csak egy zsírcsomóm" van, akkor miért kell negyedévente az EB-re járnom? És ha "csak egy zsírcsomó", akkor miért nem írnak fel rá valami gyógyszert, amitől elmúlik? Időnként megultrahangozták, és az eredményekből azt lehetett látni, hogy kb fél évente nőtt egy mm-t.

19 voltam, már rég leérettségiztem, az újságíró-egyetemre nem vettek fel, és nem volt melóm. Anyámék ki akartak küldeni Angliába, de én nagyon nem akartam menni, ugyanis akkor ismerkedtem meg a Hangemberrel, és még meglehetősen szerelmes voltam belé. Törtem a fejem, hogyan úszhatnám meg Angliát. Egyik éjjel begörcsölt a bal mellem, amikor éppen buliztunk a csajokkal. A dizsi nem volt messze a Hangembertől, hát felmentem hozzá, és mi ott sírtunk együtt. Tulajdonképpen akkor már sejtettem, hogy ez nem jelent túl jót, hogy így fáj. Másnap doki, ultrahang, mérés: fél centit nőtt a kis borsó, és hirtelen feltűnt a dokinak, hogy van ott még valami: megtalálta a fürjtojást. Kaptam egy időpontot biopsziára, mert a doki végre kíváncsi lett rá, hogy mivel is áll szemben, mert az ultrahang nem mutatott kóros elváltozást, de a nem kórosak meg nem nőnek... Amikor azt a kurva nagy tűt belémdöfték, én azt hittem belehalok, üvölteni tudtam volna. Aki ismer, az tudja, hogy tűiszonyom van, és ha meglátok egyet már el is ájulok. Kár, hogy az akkor nem történt meg. Picit elkezdte pumpálni a doki a fecskendőt, majd már vadul pumpálta, mert a csomóból nem akart kijönni semmi. A doki mondta, hogy most lefújja lidokainnal, mert bele kell húznia, és azt is hozzátette, hogy ennek a borsócskának igen csak tömör állománya van, szóval valószínűleg daganat. Sajnos akkor még mindig nem ájultam el. 15 perc szenvedés után megvolt a szövetminta. Mondta, hogy most megdöfné a fürjtojást is, ha beleegyezek, inkább legyünk túl rajta, vagy visszajövök 3 nap múlva. Mondtam neki, hogy inkább visszajövök. De erre már nem került sor, ugyanis másnapra megvolt az eredmény, és 3 nap múlva már a kórházban voltam.

(folyt. köv.)

Lebetegedtem. Megyek, lefekszem....

Ma volt két (na jó, három, a pánikkal együtt) súlyos nagy felismerésem önmagammal kapcsolatban, de úgy döntöttem, hogy ezeket nem itt osztom meg, hanem belefűzöm a könyvembe, legalább annyira ütős lesz másoknak úgy, mint nekem.

Mellesleg az élet szép, és minden úgy tökéletes, ahogyan van.

Én meg Z. (a hangya - vihihihíííí)- függő lettem. Szerelem. (Ja, és! Éjszaka nyitott ajtónál aludtunk, meghülyültem, wazze....)

Robertó pedig nem tud számolni, főképpen, ha vissza kell adnia nekem... De sebaj, így szeressük.

Most mit csináljak, szeretek plázacicás lenni, na. Amellett ez egy nagyszerű álca nekem mint tanítványnak, erről már értekeztem korábban ebben a blogban.

Ma pl. amikor amolyan dr. szöszisen lejtek végig a folyosón, nem kis feltűnést keltve, kicsit kiléptem és még éppen elértem a liftet ahol is összefutottam N. dr.-ral meg Csacsikóval. N. dr. meg azt hitte, hogy szabadnapos vagyok, és csak beugrottam a strandról, mert annyira "úgy néztem ki": "Te nem dolgoztál ma bazzeeeeg?????" - kérdezte, mire én: "Mi??? mi vaaan? Ne viccelj, szétdolgoztam az agyam..." Ezen persze jól elvihogtunk süllyedés közben a földszintig, mert mindenki tudja, hogy az mit jelent, amikor nagyon hangoztatom, hogy "szétdolgoztam az agyam..." (Ha dolgozok, akkor tényleg, nagyon, és nem is szólok senkihez, nemhogy arról hadováljak, hogy mennyi melóm van...) Ment a gigöling a liftben, mire leértünk még rá is tettem egy lapáttal, dobtam csókot a biztonságiaknak (akik ma nagy hősök voltak ugye...) meg dobáltam a hajam, fejemet hátravetve nevetgéltem, úgy vonultunk ki az épületből, mint a filmekben, mikor lejár a munkaidő és végre lehet menni shoppingolni, csillogni-villogni meg koktélszürcsölősen partyzni. Pedig mindenki megy haza a párjához, mosni-főzni-takarítani. Mondjuk én nem. De mindegy.

Azért az illúzió így is szép. Egy kicsit még mindig mintanős vagyok, na.

Ezt szinte el sem hiszem. Egy hét leforgása alatt a második bombariadót kaptuk be.

Én meg régen ugye pánikbeteg voltam, és még a mai napig is nagy feladat nekem rábírni magamat arra, hogy egyik remegő lábamat a másik elé helyezve sietős léptekkel igyekezzek lefelé a lépcsőn, ki az épületből, minél messzebb, amikor végre megnyugszik vadul dobogó szívem, és ismét egyenletessé válik akadozó légzésem.

Hálás vagyok az égnek azért, hogy néha remeghetek az életemért, és így egy rakás dolgot értékesebbnek tudok megítélni, mint egyébként.

Egy dühöngő, félőrültnek álcázott, termetes majom rázta a ketrecét bennem. Igen, az van, hogy valaha nagyon szerettelek, de már nem. Hogy mi történt, ne kérdezd, te tudod. Önpusztulok, ha csak rád gondolok. Igen, ez történt. Már emlékszem. Azt mondtad miattad pusztulok, és én tiltakoztam, mert a majmok ilyenek. Pedig jó lett volna kiüvölteni a jéghideg éjszakába: "Igazad van!" De én olyat nem teszek. Tovább dühöngtem. Tovább emésztett. Majdnem megöltem, de nem kellett, megölted te ezt bennem helyettem, és néma remegéssé lett mindaz, ami korábban édes rezgés volt.

A majmok lecsillapodnak, és elmélyülten tovább kurkásznak egymásban. Én benned már semmit sem keresek, nem is kereshetek: a múltam vagy már, és én régmúlt dolgokat gyorsan feledek.

Amikor egy kapcsolat véget ér, valaki mindig hibás, valaki mindig "elszúrja", valakit mindig lehet vádolni. Általában a felek kölcsönösen egymást, ritkább esetekben anyóst-apóst-egyéb családtagokat, és nagyon pici százalékban pedig önmagukat.

Pedig nem szúrt el senki semmit, csak túl sok volt a türelmetlenség a felekben.

Amikor valaki szar passzban van, akkor keményen hisz abban, hogy az egyedüllétén enyhítve kikeveredhet a gödör legaljáról. Hát párt választ. Jön a szerelem, a nagy érzések, a nagy felismerések: egyformák vagyunk! Hát persze, hiszen a hasonló a hasonlót vonzza. Alaptörvény, és mindig működik. Tehát aki a szar időszakán akart enyhíteni, az megkapta. Később pedig éppen ebből a hasonlóságból fakadnak a heves viták, nagy veszekedések, fájdalmas szakítások, és a jól megfontolt válások. És a hasonló még mindig a hasonlót vonzza. Továbbra is csak ugyanolyan energetikai állapotú embert fogunk magunkhoz közel vonni, amilyenben mi is vagyunk.

Én mindig kiszenvedtem a szakításaimat, hogy egy új kapcsolatba az előzőből semmiféle hibát, fiszfaszságot, aprócska keserű kis lenyomatot se vigyek át. Mindig hosszasan voltam szingli. A vége felé mindig elkezdtem nagyon élvezni az egyedüllétet. Akkor már elkezdtem nagyon magamra találni, jól érezni magamat a bőrömben, boldognak lenni önmagamtól is, és teljesnek éreztem magam. Mindig ilyen állapotomban találkoztam a nagy szerelmeimmel. És mindig tudtam, hogy ez mit jelent, és mindig be is fogadtam ezeket az eseményeket.

Soha nem hagytam még el férfit. Mindig ők hagytak el engem, amikor már elegük volt önmagukból egy kapcsolatban, amikor már szabadságra vágytak, szárnyalásra, vagy egyébre, akkor ők mindig elmentek és én elengedtem őket.

Soha nem választottam még rosszul. Ezzel együtt engem négyszer hagytak faképnél a múltban, de soha nem bántam meg a választásaimat. Mindig akkor és ott volt jó, akkor és ott adta a legtöbbet mindkettőnknek. Tartott, ameddig tartania kellett, és mindig addig volt éppen jó.

Az emberek nagy részében viszont sajnos nincs kapcsolati türelem. Sőt, ha tovább elemezném a kérdést, akkor egy pár év együttélés után már nem "kapcsolati türelemre", hanem "kapcsolati fegyelemre" lenne szükség. Az ilyen típusú emberek kapcsolatainak a kimenetele akár már az elején megjósolható. Attól függetlenül természetesen én mindenkinek a legjobbat kívánom, és azt, hogy ezúttal tévedjek.

Két napig nem aludtam, majd átaludtam egy felet. Két napig nem voltam magamnál, majd egy fél napig nem voltam tudatomnál. A boldogság teljesen meg tudja hülyíteni az embert. Nem mintha bánnám. Dehogyis bánom, hogy ragyog a nap az égen, dehogy is bánom, hogy végre meleg tavasz van, dehogy is bánom, ha a teraszon ücsörögve megiszok egy sört, dehogy is bánom, hogy lógok suliból, dehogy is bánom, hogy karikásak a szemeim. Ez mind le van szarva.

De tudod mi van?

Nyugalom, béke, szeretet. Finoman és lágyan simulok életem sodrához, hagyom, hogy vigyen, elragadjon minden. Így jó élni.

Van az úgy, hogy saját belső világunkat bizonyos események megrengetik. Néha azt hisszük, csak az tud megbántani, akit szeretünk, akinek a véleménye számít. Néha rájövök, hogy csak az az esemény lehet rám hatással, ami kapcsolatban áll a hitemmel. Így-úgy-amúgy megrenget az, ami bekövetkezik, ha köze van a hitemhez. A hitemet pedig én döntöm el, hogy mibe vagy kibe fektetem. Minél mélyebben invesztálok bele, annál sérülékenyebb leszek a végén.

És persze minden egyes sérülés gyógyulásával egyre erősebb.

Mostanában sokat filózok azon, hogy mit jelent nekem az életem. Annyiféle-fajta vallással foglalkozom, mindből zsebre tudom vágni a saját leckéimet, magamévá tudok tenni sok-sok mindent. És ha az életemről gondolkozom mégis katolikus-nyelven fogalmazom meg: kitölti a hit, a remény és a szeretet.

Ha buddhista nyelven fogalmazom meg ugyanezt: az életem, az annyit jelent, mint tudatosan rendet teremteni a zűrzavarból.

És amikor éppen taoistaként gondolkozom, akkor pedig az életem az az összefüggés, amiben minden mindennel összefügg, és mindent ezért is hagyok megtörténni, mert a legnagyobb nyugalommal veszem a sorsszerűségét.

A tanítvány hiába faggatja mesterét, ha a mester nem érzi úgy, hogy a tanítvány felkészült, akkor nem tudja kezébe adni a kulcsokat, mert a tanítvány nem fog tudni élni velük. Még az is meglehet, hogy megért valamit, de élni velük nem fog tudni addig, sajnos. Ezt sürgetni nem lehet. Érési folyamata van, ami sok szenvedéssel jár.

Ez az, ami megrenget.

Mostanában az a kedvenc mondásom, hogy "Dönts úgy, hogy most jól döntesz!" Ez nagyjából annyit jelent, hogy fogadj be mindent, akkor is ha jó és akkor is ha rossznak ítéled meg, és ne zavarjon, sőt egyáltalán ne izgasson, hogy milyen. Mert a valóságban semmilyen. (Csak mi ragasztunk rá egy minőségjelzős címkét.) Ellenben minden, amit befogadsz az teremtő energiává válik benned, és annál többet fogsz tudni kiáramoltatni. Aki csak bizonyos dolgokat enged be, az csak félgőzzel működik. Sokkal több lehetőség rejlik benne, de nem él vele. Ha megnyitjuk a zsilipeket, akkor ugyanolyan erővel fog minden kifelé is áramolni, mint befelé.

Ami kifelé áramlik az saját tehetségünkből fakad. Mindannyian kaptunk valamit fentről, az a tehetségünk, csak fel kell fedeznünk önmagunkban, hogy mire irányul. A tehetségünk az egyetlen stabil pont az életünkben, mert az az egyetlen, ami biztosan felülről jött. Kaptuk. Így a természete is a magasabb szférákéból fakad: "isteni". Ezért stabil. Az egyetlen, amire építhetünk, amire számíthatunk, ami előrébb vihet, de nem szabad félnünk tőle. Ha a tehetségünket felkutatjuk önmagunkban és használjuk azt, akkor nem nyúlhatunk mellé: pontosan olyan lesz az életünk, amilyennek lennie kell a teljességhez.

"Bátraké a szerencse!" Tartja a mondás. Nem véletlenül. Akinek félelmei vannak, az nem tudja magában szélesre tárni a zsilipeket, és ezek a félelmek megakadályozzák saját tehetségének a kamatoztatását is. Aki félelemben él, az fél, de nem egész, nem teljes, nem a teljesség útját járja még. És mint fent említettem a félelemnek az egyetlen ellenszere a befogadás. El kell kezdeni magunkhoz ölelni mindent és mindenkit, és amit befelé engedsz, az fog kifelé is elindulni.

A félelem is csak egy vágy: vágy arra, hogy valami kicsússzon a kezeink közül, és ezzel ismét másoknak adjunk igazat, akik óvtak bennünket a kudarctól, mert abban hinni nekünk kényelmesebb, hogy elbukhatunk, mert azt már megszoktuk. Nem nagyon kell felelősséget vállalnunk a hitünkért: mindig bennünk van. Félelmünk éppen ezért meglehetősen rossz tanácsadó, mint ahogyan azok is, akik óvni próbálnak bennünket, de közben "megátkoznak" ezzel, hiszen előrevetítik a sötét véget, ami aztán utol is ér. Félelmünket megfigyelni azonban nem csak azért szükséges, hogy megmutassa a képet, amit nem szeretnénk látni, hanem azért is, mert rávilágít arra is, hogy a valóságban mit szeretnénk látni, és mi az, amin változtatnunk szükséges. A félelem ugyan nem elengedhetetlen kelléke a boldogságnak, mégis ha már egyszer megvan, akkor használjuk, fordítsuk saját javunkra.

Változást az ígér, amiben a hitünk van. Minél erősebb a hitünk, annál nyilvánvalóbb, hogy a változás be fog következni. Ezzel egyértelművé tehetjük az utunkat, amit magunk számára kiszabtunk, amerre haladni szeretnénk. Abból lesz a te erőd, ha a tehetségeddel élsz, de ehhez le kell építened a félelmeidet. Aki a félelmeivel szembenéz, az bátor, az erős. Aki le is küzdi őket az magabiztos is. A leküzdés pedig annyit tesz: fogadd be, fogadd el. És látni fogod, hogy ki a te igazi ellenséged, kivel is hadakoztál eddig, ilyen sokáig, hogy majdnem elfáradtál a harcban.

Igen, igen, kissé elhallgattam, csak mert túl sok lenne a mondanivalóm, és ugyan mégis hol kezdjem? Hablaty-zazgere-sefüle-terénfere lenne belőle, ha mindent elkezdenék elregélni, mi minden esett meg velem az utóbbi időben, és persze ehhez azért sincsen kedvem, mert az "elmesélem a mai napomat" posztok nem rám jellemzőek.

Szóval csak a legfontosabbat.

Hónapok óta sokat filóztam az első szerelmemen, sokat gondoltam a Nyolccentisre, egyre többet, átéreztem, újraéltem minden de minden percét annak a szerelemnek, és egyre erősebben éreztem, hogy most valami ilyesmit akarok. És lett. Első szerelem feeling. Megindító és egyben felkavaró. Bennem egy cseppnyi félelem sincsen, a régmúlt csalódásai nem kísértenek, tudok őszintén és tisztán szívből szeretni valakit, aki nagyon megérdemli. És totálisan nyitott szívvel állok előtte, mert tudom, hogy biztonságban vagyok, és semmi más nem érdekel, csak az, hogy őt boldognak lássam.

És ettől elakadt a szavam.

Amikor valaki segítséget kér tőlem, én rábólintok. Olyan, mintha elismerném, hogy segítségre van szüksége, pedig a valóságban mindenki csak önmaga számára lehet gyógyszer, és így az én segítségem kimerül abban, hogy ráébresztem erre. Ez ugye nem nagy dolog, ezzel tisztában is vagyok, de a ráébresztés folyamatát mégis nagyon szeretem.

Amikor segítünk valakinek, abban a személyben felmerül annak a szükségessége, hogy kompenzálja ezt. Ha nem kérünk cserébe semmit sem, azzal elvágjuk annak a lehetőségét, hogy kiélje a háláját, és a beléje szorult hálaérzés majd talál magának egy deviáns kivezetést, ami nem egészséges. Így tisztában kell lennünk azzal, hogy az adott segítségért bármi is jár cserébe, azt el kell fogadnunk. Aki pedig a segítséget kapta, de a hála útját elvágták nála, annak az SM azt üzeni, hogy "ha kaptál valamit a smt-től, akkor azt add tovább valaki másnak!" Persze mindig csak olyannak, aki kéri, mert aki nem kér semmit sem, azon nem lehet segíteni, azzal nincs mit kezdeni, minden beléje fektetett energia kárba fog veszni, ami kudarcélményhez vezethet.

A segítség kényszere az emberségből fakad. Aki segíteni akar, az saját emberségét akarja bizonyítani. Aki nem akar segíteni, az pedig saját emberségét teszi próbára. Bármi is a motiváció, a végeredmény mindig ugyanaz: valami megváltozik, valami történik, valami kimozdul a holtpontról, és teljesen mindegy, hogy milyen irányba indul el, a cél csak egyfelé vihet, és ahhoz gyakran a már megélt pokolnál is mélyebb poklokat kell megélnünk, és alkalomadtán a mennyországot is megjárjuk.

És ez így lesz teljes. Máshogyan nem működhet. Ezáltal leszünk mindannyian teljesek.

Tegnap ígértem egy idézetet:

"Van még valami, aki ellentétben áll a hagyományos nézőponttal. Ha beteg vagy, abból indulsz ki, hogy legalább a terapeutád egészséges. De hogy is lehetne egészséges? Hogyan tudna megérteni téged és a szenvedésed (és sok más embertársa szenvedését), ha ő maga nem szenvedne?
Milton H. Erickson, a XX. század egyik tehetséges terapeutája, kora gyermekkora óta gyermekbénulásban szenvedett, és később is csak tolószékben ülve tudott dolgozni. Erickson azt mondta, hogy a gyermekbénulás volt a legnagyobb tanítómestere. Csak a saját szenvedésed révén tudod átélni más szenvedését, és csak ezáltal válhatsz gyógyítóvá. A szenvedés természetesen nem feltétlenül ide vezet - elkeseredett emberré is válhat -, de mindenképpen ez a legfontosabb lépés."

(Peter Orban)

Magyarán nem eltolni kell magunktól saját szenvedésünket, hanem még közelebb húzni, ha azzal sikerül önmagunkat jobban megérteni, és másokat is rávezetni erre. Tankönyvekből semmit sem fogunk megtudni mások sorsáról és szenvedéséről.

Mindezt most csak azért mondom el, mert már napok óta filózok a "segítségnyújtás" témakörén. Januárban volt egy mélypontom amiatt, hogy megtagadtam saját szenvedéseimet, hogy tudjak trénerként működni, és azok az elfojtott gondolatok időnként ki-ki buktak belőlem, és utat törtek maguknak a leglehetetlenebb helyzetekben. Akkor megrendült a bizalmam önmagamban, és azzal etettem magamat, hogy "Hogyan tudnék én másoknak segíteni, amikor magam is hibás darab vagyok???" Aztán persze megértettem önmagamtól azt, amit a fenti idézet is elmond: nem tiltott dolog betegnek lenni még "gyógyítóként" sem, sőt kifejezetten hasznos lehet, csak tudatosnak kell maradnunk, és nem belesüppedni a betegség felett érzett keserűségünkbe.

Igazi segítség szerintem nem nagyon létezik, ha lelki folyamatokról van szó. Ugyanis minden ember sorsa és az abból fakadó szenvedése más és más, teljesen megérteni, átélni, nem fogjuk tudni, és ha ez meg is történne, akkor sem jelent igazi segítséget az, ha "megmondjuk a másiknak, hogy mit kellene tennie..." Attól még egyáltalán nem biztos, hogy meg fogja tenni, vagy ha igen, akkor fog-e neki használni. Fel lehet sorakoztatni példákat arra vonatkozólag, hogy mi mindent lehetne tenni, és majd ő kiválasztja azok közül a neki megfelelőt, vagy saját kreativitását használva új cselekvési eljárásokat talál ki magának (ami egyébként már nagyon jó jel: a tudatos fejlődés, haladás egyértelmű előfutára). Én pl. személy szerint a szertartások híve vagyok, mert hiszek bennük. De tök mindegy, hogy mit találunk ki szenvedéseink enyhítésére, csak azon a módon fog működni, ha hiszünk benne. És mindenkinél csak az a pirula fog használni, amiben hisz, és az összes többi nem, ezért van az pl. hogy van aki a pszichológiára esküszik, de van aki a kineziológiára, és van aki tök másra, de a lényeg mindenkinél ugyanaz: a cél az egyéni fejlődés, a betegség magunk mögött hagyása, és az eszköz már lényegtelen. Mert ha a célt magunk előtt látjuk, az eszköz hangszerré válik a kezeink között, és örömmel fogunk játszani rajta, amíg a dal végére nem érünk. Hit kérdése az egész, és az eszköz hit nélkül sohasem válik hangszerré.

Folyt köv.

Legalább most már azt is tudom magamról, hogy a bankkártya-elvonás kihozza belőlem a kisördögöt. Ha beszűkülnek a lehetőségeim, akkor ez van. De a jövőben másként lesz. Tudom. Minden meg fog változni: a megoldás megvan. És még erőm is van végrehajtani. A mai, szám szerint két db, rohamomat pedig egészen egyszerűen tanúságként zsebre teszem. Adok még magamnak időt.

És találtam egy tök jó idézetet, holnap begépelem, most már kicsit fáradt vagyok hozzá.

Meg tudjuk változtatni a saját magunkkal kapcsolatos tapasztalatainkat. Tudunk tovább menni rossz szájíz nélkül is. Meg tudjuk változtatni a saját magunkról alkotott véleményünket. A halálunk napjáig van rá időnk. Hogy az holnap lesz-e vagy 60 év múlva? Azt nem tudhatjuk.

Mintárdó kérésére

Először is, volt 7 nap, amíg a freeblog volt normális velem, de már megint nincs szerkesztőlécem.... :) Blogbűvölök megint. Minden csoda csak hét napig tart. Nálam.

Az a tíz nap, amikor normális vagyok, az csak az a tíz lehet, amikor nem iszok, mert mondjuk minden környékbeli kocsma bezárt, és ez egy olyan kerület, hogy itt az éjjelnappaliban sem adnak alkoholt este tíz után... (Na jó csak vicceltem!) Vagy az a tíz nap, ami most eszembe sem jut, mert olyankor úgysem vagyok magamnál, nem is emlékszem rá.... :)

Nem tudom, hogy számíthatok-e egyáltalán előre arra, hogy mikor lesz normális napom. Bár kizárhatjuk a hétköznapokat kapásból, hiszen a munkám nem normális, és én nem is bírom normálisan elviselni, csak ha elütöm az élét bohóckodással.

Szóval maradnak a hétvégék. Hétvégente általában suliban vagyok, vagy otthon Mc-n, anyáméknál, na ezek megint csak olyan körök, amikor nem vagyok normális, mert a csopitársaim belevisznek a hülyülésbe, otthon pedig van egy ilyen "jópofáskodós" pózom, hogy az otthoni sötét hangulatba egy kis fényt csaljak, amikor otthon vagyok.

Marad az a néhány hétvége, amit itthon töltök csendes magányomban. De az meg mások szerint nem normális. Pedig én élvezem.

Szóval lehet, hogy sohasem vagyok normális? Bolondos norma, vagy normális bolond lennék? Hm.

Ja még egy dolog: ha valami tragédia történik, akkor elvileg helyreáll a lélekjelenlét, és az ember pici időre összeszedi magát, és normális lesz, de én meg akkor vagyok a leghülyébb, mert ugye tragédia nem létezik, és én mindent elpoénkodok. Pl. ma beszopta a bankkártyámat egy automata, mert beszorult, és nem tudtam kihúzni időben, és van benne egy ilyen biztonsági funkció, hogy akkor "ottfelejtett kártyának" véli, és pár másodperc után behúzza... Állok, nézem mi történik, és csak ennyit mondok: "Amatőr!!!" erre mögöttem elkezdett hőbörögni egy fickó. Nem értem, pedig az ő kártyája még mindig megvan. És akkor hazajövök, és ezt nyomatom repeat mode-ban max hangerőn:

Maga amatőr!!!

Lehet, hogy kicsit konzervatív vagyok, vagy maradi, vagy ilyesmi, de ha én egyszer valakivel megbeszélek egy időpontot találkozó ügyileg, akkor az nekem szent. És nem értem, hogy másoknak az miért nem az, de próbálom megérteni. Ráküldök egy sms-t még napközben, hogy "akkor tutira jó lesz-e a ma este", semmi válasz. Este várom mint a hülyegyerek, persze egy nyikk sem, sehol.

Még a végén anyámnak lesz igaza, és tényleg nem lesz soha lakótársam...

Érdekes módon hozzák meg az emberek a döntéseiket. Amikor dönteni kell, akkor nagyon nincs kedvük meghozni a felszabadító döntéseket, inkább elnyújtják szenvedéseiket. Amikor valami már annyira elérett, hogy szakadnia kell, az emberek többsége kitart és ragaszkodik a meglévő sérült kötelékeihez, majdhogynem a végtelenségig.

Talán hűségből. Talán kényelmességből, vagy lustaságból.

Nemes és felemelő érzéseket az ember minden nap megélhet. Ami elmúlt, annak a helyére beköltözik az új, gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogyan a régit eleresztettük. A kiürült energiarések-zegek-zugok helyére friss energiák költöznek, ez törvényszerű: minden folyamatos áramlásban van.

Én mindig hosszan és megfontoltan búcsúztam el az elöregedett érzéseimtől, hosszan és mélyen meggyászoltam őket, és megvártam míg teljesen kihunynak bennem. Én így döntöttem mindig. Nekem ez volt kényelmes is és kíméletes is egyben.

És innen nézve természetesen nem meglepő, ha jön az új. Ha valami új kezdődik. Ha kitavaszodik minden. Egyáltalán nem meglepő. Sőt elvárható.

A kezeink között a saját életünk egy munkadarab, amit a vizsgáig faragcsálunk, alakítgatunk. Közben többezer döntést hozunk meg. Kérdés, hogy mi mellett tesszük le a voksunkat.